Aki nem ismerné Kornya Zsolt "Miért van elegem Tolkienből?" c. írását, az nem tudja mit veszített :) Szerencsére a csorba kiköszörülhető. Mindenesetre nekem óhatatlanul ez az írás jutott eszembe a Trónok harca olvastán. Egyrészt azért, mert a könyvsorozat borítóin Tolkienhez hasonlítják GRRM-et. Másrészt azért, mert erősen kísért az érzés, hogy GRRM olvasta - és a lehető legmélyebben megszívlelte - Kornya Zsolt kritikáját Tolkienről. (Nyilván nem, de olyan mintha.) Harmadrészt azért, mert nekem személy szerint marhára elegem van a Trónok harcából - de erről majd később.

Lássuk hol lopott GRRM Kornya Zsolt gondolataiból:

Mi is zavar engem felnőtt fejjel Tolkien életművében?

1) A fekete-fehér erkölcsisége

Rögtön az első pontban GRRM homlokegyenest szembement Tolkien fekete-fehérségével, olyannyira, hogy a művében szinte mindenki ugyanannyira szürke. A gonosz törpe valójában jóságos, az égett pofájú fizetett mészáros érző szívű emberi lény, a saját nővérét kefélő arrogáns gyilkológép megemberesedik és szűzlányok megmentőjévé avanzsál. Ugyanakkor a papíron pozitívnak készülő hősök bosszúból vagy praktikumból embereket fejezgetnek le, paktumokat szegnek meg és ki tudja mi mindent el nem követnek, hogy csökkentsék az irántuk érzett szimpátiánkat. Ez a maga módján realistább megközelítés, mint Tolkiené, hiszen ahogy Renier kritikájában is olvashatjuk, a valódi világban nem létezik olyan, hogy valaki tisztán "jó" vagy "gonosz". Mindenkinek vannak érdekei, vágyai, jelleme, stb., de ezen felül a többség általában hisz abban, hogy ő maga jófajta ember - csak a körülmények kényszerítik néha rosszcselekedetre.

2) Tolkien életművében az önálló gondolkodás, a változásra való törekvés kárhozatos és becstelen dolog

GRRM ebben is szembemegy Tolkiennel. Az egész mű árulások, köpönyegforgatások és ügyeskedések kavalkádja, amiben a gesztenyét természetesen a legjobb (értsd: legkiszámíthatatlanabb) taktikus tudja kikaparni - a hűség, a szabályok vagy a feljebbvalók követése garancia a gyors (és véres) bukásra. A beosztottakban vagy szövetségesekben való bizalom úgyszintén. Nincs is a könyvben ember, egy-két öreg katona és hősszerelmes kivételével, aki ne folyamatosan a saját érdekei után menne.

3) Tolkien egysíkúan láttat mindent és mindenkit, amellett hihetetlenül pocsék jellemábrázoló, esze ágában sincs több oldalról is szemügyre venni figurái indítékait.

GRRM-et ilyen vád nem érheti. Nincs kérdés, amit ne vizsgálna meg legalább 3 szemszögből, még ha csak egy szürke szerdai estebédről van is szó. Ahogy az első pontban már érintettük, nála nincs egyszerű karakter. Ha az árnyalt és sokrétű jellemábrázolás érdem, GRRM a király.

4) A hobbitokat egész egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Túlságosan jámborak, aranyosak, törvénytisztelők és engedelmesek

Na ilyen szereplőkkel a Trónok harcában nem találkozunk. Illetve igen: ők vannak felhúzva a falvak menti fákra, az ő bekátrányozott fejük mered a várfokokra kitűzött karókon, az ő véres hulláikon gázolnak át rablók és hadseregek egyaránt. Ha GRRM-nél létezik jámborság, akkor csak azért, hogy legyen elég freccsenő vér és megerőszakolnivaló hajadon.

5) Véleményem szerint egyetlen jó fantasy-regény sem nélkülözheti a humort

Itt van egy kisebb következetlenség, mert bár GRRM regényfolyama nem humormentes, de azért nem is nevezném kifejezetten oldottnak. 5-600 oldalanként van egy-egy közepes kacaj, és 1-2000 oldalanként egy hangos röhögés. Jobb mint a semmi, és Tolkient vita nélkül kenterbe veri, de még van hová fejlődni.

6) Amitől Tolkien konzervatív ízlése még a humornál is jobban irtózik, az természetesen a női nem

Ehhez nincs mit hozzáfűzni - a Trónok harca dugig van nőkkel, ilyenekkel és olyanokkal is. GRRM tanult Kornya Zsolt kritikájából :)

7) Az előzőekből kiviláglik, hogy Tolkien nem egyszerűen a nőktől borzad, hanem inkább attól a jelenségtől, ami elválaszthatatlanul hozzátartozik a nőkhöz: az érzékiségtől.

Most akár hangosan nevethetnék, hiszen a Trónok harca sokhelyütt kifejezetten pornográf. Feltűnően nem csak egyszerűen különbözik Tolkientől, vagy mondjuk középutas, hanem durván, célzottan burjánzik benne a szexualitás. Hogy ennek az érzékiséghez van-e köze... Szerintem nincs, dehát papnak a papné. Illetve lásd később.

8) A Megye banalitása egész egyszerűen elképesztő.

Westerlos és testvérkontinensei nem banálisak, legalábbis a tolkieni értelemben semmiképp. A regényfolyamban nem sok szó esik békés pipázgatásról egy lombos fa árnya alatti pázsiton, vagy a melegbarnára festett léckerítés rései között kikandikáló, vattacukrot majszoló lurkókról. Ellenben nincs színhely, ahol legalább egy tucat ember ki ne lenne belezve. Megintcsak Tolkien tökéletes ellentéte.

Eddig a Renieri Tolkien-kritika összevetése GRRM műveivel, innentől jön az, hogy én mit is gondolok az egészről.

Borzalmasan rossz.

Igen, ez csak magánvélemény, és tudom, hogy most a legtöbb rajongó hülyének néz, amiért a nemzetközileg elismert és díjazott író fantasztikus produktumát lefikázom. Valami olyasmi ez, mint Kornya Zsolt reakciója Tolkienre. Igen, mindenki ajnározza, de bocsásson meg a világ, szerintem egy halom fekália, és el is mondom az érveimet, hogy miért.

1. Technikai gondok, mielőtt a lényegre térünk.

Ezerkettőszáz oldalas fantasy regény, ez most komoly? Nem tudom a könyvet húsz percig úgy olvasni, hogy ne hagyna nyomot a kezemen a súlya miatt. A harmadik kötet pöccre megáll a saját gerincén - van aki szerint ez normális? Oké, hogy ne nyúzzanak le 7 bőrt egy rókáról, vagyis egy 400 oldalas regényt ne adjanak ki 2-3 külön kötetben - de ez a másik véglet, és ez sem jobb.

És miért kell a bevezető homályos sorai után jó ezer oldalt várnom arra, hogy előbukkanjon valamiféle fantasy jelleg? Oké, nem kell minden bokorba mágus vagy harcos-pap, ráksasza vagy dimenziókapu, de ha a történet kétezredik oldalán még mindig ott tartunk, hogy a mágiát és a nonhumán lények létezését mindenki csak babonának tartja, akkor ez mitől fantasy?

A nevek. Nem tudom GRRM-nek honnan támadt az az ötlete, hogy angol neveken 1-1 karaktert változtatva alkossa meg a szereplőit, de ennél zavaróbb balfogást nehezen tudnék elképzelni. Az mindenesetre biztos, hogy ha valaha is nagyregény írására adom a fejem, nem lesz benne Szabő Lászpó vagy Kuvács Istvám.

A szereplők száma rémisztő. Azon még túltettem magam az első kötet olvastán, hogy a körülbelül húszezer név 10%-át nem tudom, és nem is akarom megjegyezni - de mikor a második könyv azzal nyit, hogy addig meg sem említett újabb tízezer szereplőt dob be, végleg feladtam a harcot. Hogy az n+1-edik királyjelölt fattyú unokaöccsének hogy hívják a kertészét, bocs GRRM, leszarom. És jobban örültem volna ha meg sem említed. Ahogy az előző feleség második kutyájának idomárját és a távoli erőd sosem látott parancsnokának az apródjáét sem.

2. Ez nem regény, hanem családregény.

Vagyis szappanopera. Egy ideig azt hittem, a körülmények szerencsés összjátéka miatt lett a könyvekből sikeres tévésorozat, de aztán rájöttem: ez eleve szappanoperának lett megírva. Hogy nem füzetnyi folytatások ezreiből áll, hanem téglányi könyvekből, az csak látszat kérdése. A Trónok harca egy Dallas-ba oltott Isaura; egy baltákkal, és koponyákból faragott ivókupákkal dúsított Barátok közt. Nincs egyértelmű főszereplő, hanem van néhány család, aminek a (többgenerációs) harcait kísérjük figyelemmel. A cselekmény nem egy történetre épül, ami A pontból elvezet minket B-be, ahol megmenekül a világ és a hősök hazamennek, hanem házasságok, árulások, barátságok szövődő és szétoszló mintázatát látjuk éveken keresztül. Don Armando el akarja venni feleségül Isaurát, de a gonosz Donna Klára úgy intézi, hogy a lányt inkább Don Leandróhoz adják.

3. Bizonyos szálak mérhetetlenül unalmasak.

Nevezzetek felszínesnek, de bevérzik a szemem az unalomtól, ha arról kell olvasnom, hogy az aranyos kislány milyen ügyesen varr, míg a húga csak ferde öltésekkel tud, és ezért a varrónő az egyiket megdícséri, a másikat leszidja, mire az sírva elrohan és a tóparton üldögélve fortyog a stréber nővére ellen. Vagy hogy az aranyos kislány egy addig sosem említett huszadrangú mellékszereplő családdal együtt vacsorázva sós retket eszik viperapástétommal és áfonyaszörppel öblítik le, miközben valami udvari bolond félnótázik. Vagy hogy Géza álmában pipacs, és hőn áhítja a kikeletet, alkalmanként 2-3 lapon keresztül, ami egy 1000+ oldalas regényben hamar összeadódik párszáz oldallá. Értem én, hogy álmok is lehetnek jelentősek, de mint mindent, ezt is túlzásba lehet vinni. Amikor minden második fejezetben hosszú oldalakon át álmodik valaki ezt-azt, megcsappan az érdeklődésem. Ki tudja, talán nem is halt meg Bobby, csak Samantha álmodta az egészet...

Vannak a történetnek jó szálai, engem például Tyrion érdekelne a legjobban, de ha egy fejezet címében Sansát látok, ökölbe rándul a talpam. A sors iróniája, hogy kettejük története egy idő után párhuzamossá válik, vagyis GRRM beleszarik a palacsintámba, de nem nagyon akarok spoilerezni.

4. GRRM mindenkinek beleszarik a palacsintájába.

Oké, egy jó sztoriba kellenek hősök, akik meghalnak, hogy legyen valódi dráma, és az olvasó ne érezze úgy, hogy a főszereplőket védi a plot armor. De hogy nincsenek szimpatikus hősök, és akik majdnem azok, azok is mind meghalnak az első pármillió oldalon, na az kész. Megintcsak azt kell mondanom, nevezzetek régimódinak, de nekem kell egy hős, akinek át tudom érezni - hogy azt ne mondjam: magamévá tudom tenni - a nézőpontját, a helyzetét. A Trónok harcában nincs ilyen - és akiben talán meglenne a potenciál, az azonnal beadja a kulcsot. Emellett...

5. Mindenki retardált.

Na jó, nem mindenki, csak a szereplők 90%-a. A kétharmada szó szerint és orvosilag, a többi csak úgy szlengszinten. Értem én, hogy ha kinézek az ablakon, az utcán sem mindenki Einstein, és a realitás megköveteli a hülyék élethű ábrázolását, de én általában nem azért ülök le olvasni, hogy valami kelekótya idióta Darwin-díjas bohóckodásán szórakozzam. Talán bennem van a hiba, de számomra egy jó fantasy sztori általában kiemelkedő képességű ellenfelek viadalát jelenti. Lehet sznobság, de gyenge képességű emberek sorozatos ballépéseit sem szórakoztatónak, sem izgalmasnak, sem viccesnek nem tartom - legföljebb szánalmasnak, és itt nem a sajnálat, hanem az undor értelmében. A szabadidőmet pedig nem szeretem undorodásra pazarolni. Vagy ha igen, arra ott vannak a feministák... Badum-töcc.

A lényegre visszatérve, a könyvben minden 10 karakterből legalább 4 aktívan részt vesz a saját kivégzésében, mert vagy nincs annyi esze, hogy az ordító figyelmeztető jeleket észrevegye, vagy pedig képtelen uralni az érzelmeit legalább annyira, hogy egy kis elemi racionalitással megmentse a nyamvadt életét.

6. A könyv egésze túl kiszámított, hideg fejjel megépített, célzottan polgárpukkasztó és gyomorforgató.

Ez talán a leglényegibb kritika, kezdve azzal, hogy szex. GRRM Tolkien ellentétpárjaként a nulla szexualitást lecserélte a végtelen szexualitásra. Meg sem próbált középutat találni, nekem viszont nem tetszik, ahogy a jó érzékkel közbe-közbeszúrt palettabővítő erotika helyett folyamatosan derékig gázolunk a mocsokban. Sajnos elkerülhetetlenül a szemem előtt látom, ahogy GRRM gondos kutatómunkája részeként egy lapra kilistázza, hogy milyen szenny és mocsok tapadhat az emberi szexualitáshoz, hogy aztán szépen sorban mindet beleírja a sztoriba, és közben pipálgasson a papírján. Vérfertőzés, pedofília, prostitúció, (csonkítással vagy gyilkossággal egybekötött, alkalomadtán tömegesen elkövetett) nemi erőszak, LGBMT szex, dugás törpével, állatokkal és hullákkal, és még ki tudja miféle beteg fantáziák... Ez szép sorban le van tudva a Trónok harca lapjain, és ez a precízen tervezett művi megbotránkoztatás (vagy az átlagemberek zsigeri hergelése, ahogy vesszük) számomra üres és értelmetlen. Megintcsak bennem lehet a hiba, de nem vagyok kíváncsi arra, hogy a törpe szerszáma ronda, véreres és bunkós, vagy hogy az unatkozó uracska hogyan idomítja az ellenkezni nem merő hajóskapitány lányát orális szexre. Ha szexre vagyok kíváncsi, akkor szexfilmet nézek, és eszembe sem jut leülni fantasyt olvasni. Ebben a környezetben ez engem kizökkent, pedig távolról sem vagyok egy prűd ember. Tolkien szexuális sivatagára nem az a helyes válasz, hogy minden huszadik oldalra teszünk valami szaftos-zaccos b*szást - meg lehetett volna oldani ennek a tizedéből, sokkal ügyesebben. Hogy akkor a bigbráneren nevelkedett csürhe nem venné a lapot...? Leszarom. A mű irodalmi értékét a beteg pornóbetétek szerintem egyértelműen lerontják. De az is lehet, hogy egyszerűen csak túl öreg vagyok már, és nem hoz lázba egy punci említése. Inkább türelmetlenné tesz, mert fölöslegesen hátráltatja a sztorit.

De a kiszámítottság nem csak a szex terén érződik, hanem mindenhol. Minden egyes szó logarléccel és szögmérővel lett kiszámítva a legnagyobb hatás érdekében, és ez a "hatás" GRRM-nél egyértelműen negatív jellegű: ő azt akarja, hogy dühösek legyünk, idegesek, borzadjunk és undorodjunk. Ha romantikus regényt írna, ugyanezen igyekezet miatt mindenki azt mondaná, hogy szirupos, klisés, nyálas. De horror-pornóban még nem tudjuk mi a giccs, úgyhogy GRRM szabadon garázdálkodhat. Példának okáért a retardált hülyegyerek kliséjét - amiről ugye minden értelmes ember tudja, hogy minden értelmes embert halálra idegesít -, rögtön négy verzióban írja meg. Egyik kölök hülyébb mint a másik, és annyira érezhető az igyekezet, amivel rájátszanak a bosszantásunkra, hogy egy idő után az egész kipukkad. Én mint olvasó kiestem a történetből, mert átlátszott rajta az író keze. Nem a sztorit olvastam, hanem azt, hogy milyen érzelmeket akart bennem kelteni GRRM, és ezzel az a kis élvezet is füstté vált, amit addig a könyvek nyújtani tudtak.

7. Az erőltetett realizmus ellenére is szürreális helyenként.

Sansa és Arya a legjobb példák erre, nameg persze Rickon és Bran. Miközben a felnőttek hullanak mint a legyek, ezek a 4-13 éves kölykök beutazzák a fél világot, kalandokban vesznek részt és látszólag sérthetetlenek, halhatatlanok. Amikor Arya menekülése során a 17. ellenséges csoport fogságából átesett a 18.-éba, azt mondtam elég. A Trónok harca világában, ha az valódi lenne, már tucatszor meghalt volna. Oké, nem lehet mindenkit kinyírni, de hogy kivétel nélkül azok élnek túl, akiknek semmi esélyük erre, és azok halnak meg, akiknek lett volna, az számomra lerombolja a dolog hihetőségét. Illetve érződik belőle a szenvedélymentesen, grammokra adagolt meghökkentési szándék, de nem akarom túl sokszor ismételgetni magam.

8. A könyv nem közvetít semmilyen értéket, vagy ha igen, akkor rosszakat.

A szórakoztató irodalom hőskorában a jó legyőzte a gonoszt. Később a morálisan némileg ambivalens főhős (lásd Han Solo, sőt, Darth Vader) még mindig legyőzte a gonoszt. Mára ebben már nincs újdonság, a nép nem veszi mint a cukrot, ezért az íróknak valamit újítani kellett. Határozottan az az érzésem, hogy ebben az újításban megfelelő partnerre találtak a neoliberális korszellemben, ami aláásta a tradícionális értékeket, és a mocskot emelte piedesztálra. Így GRRM már ott tart, hogy könyveiben a jógonosz Géza nem is tudja, hányadán áll a gonoszjó Bélával. Persze, hogy ellenfelek, de koncon marakodó kutyák mindketten, és mindenki más is az. Nincs jó, nincs gonosz, mindenki a maga szerencséjének a pogácsa. Csakhogy ez amennyire realisztikus, annyira beteg is. Ahol nincsenek fix értékek, ott általában nem érték-telenség uralkodik, hanem érték-ellenesség. Erre tökéletes példa a Trónok harca, ahol minden pozitív igyekezet szennybe fullad, míg a legtöbb áruló felemelkedik, és ezt nekem nem veszi be a gyomrom. Lehet ünnepelni, mint irodalomújítást - én azt látom, hogy sutba lett dobva az érték, a mítosz, a mese, annak a kedvéért, hogy a képernyő előtt meredő csőcseléknek legyen min csámcsogni, vagy hogy az újszerűség címén minél több szakmai díjat lehessen besöpörni. Az új nem feltétlenül jó, és ez a mocsoktenger, ami a könyveket fellapozva ránk ömlik, nekem kifejezetten ellenszenves. Nyilvánvaló, hogy az ember a gyermekének nem mond olyan mesét, ahol a sárkány kitépi a főhős beleit és fatörzsnyi lőcsével cafatokra erőszakolja a királylányt, de nekem felnőtt fejjel sem élvezetes egy ilyen sztori. A pár bekezdéssel ezelőtt említett gyér poén párhuzamaként: ha mocskot vágyom látni, megnézem a híreket...

Ez a fajta morális ambivalencia és érezhetően tudatos "értékforgatás" már a Heroes c. sorozatban is inkább zavaró volt, mint érdekes: két évad között a gonoszt jóvá formálták, és hőssé léptették elő, míg a jót lerontották és antihőst csináltak belőle. Szerintem ez értékrombolás, az emberek belső iránytűjének elhangolása. Ne higgy a jóban mert az a legrosszabb, és szeresd a gonoszt, mert nem csak trendi, de lehet hogy valójában ő a "jó"! Hát köszönöm, de ez a kifordított értékrend engem nem szórakoztat - attól meg kiver a jeges veríték, hogy esetleg tudat alatt hasson rám és átformáljon. Márpedig a Trónok harca erről szól. És sajnos kiszámítottan, direktbe. Nem az érződik mögötte, hogy az író valami csavarral igazi bravúrra törekszik - ő ismeri a piackutatást, hogy mi botránkoztatja meg a legtöbb embert, és okos ember lévén azt adagolja nekünk.

És elérkezett egy olyan pont, amikor azt mondtam, nem olvasom tovább. Biztos vannak még érdekes fordulatok, jó beszólások, okos párbeszédek, ravasz tervek és ki tudja mi még. (Azzal senki nem vádolhatja GRRM-et, hogy ne lenne intelligens és kreatív író.) De az egész nyakig áll a gennyes, véres fekáliában, és ez ennyit nekem nem ér. Hallottam másoktól, hogy egy bizonyos ponton falhoz vágták a könyvet - én nem tudom ott jártak-e, ahol én szálltam ki. Mindenesetre én nem dobálózom, csak leteszem a könyvet és kihúzom belőle a könyvjelzőt. A klasszikus értékek megalázó sárba tiprását és a söpredék felmagasztalását olvassa más. Én nem látom benne a szórakozást. Lehet, hogy tényleg maradi vagyok, hát ez van.