Emlékszem mikor évekkel ezelőtt vihart kavart, hogy a feministák egyik szívügyének számító irodalmi műre (természetesen női szerző, női témával) egy férfi kritikus azt írta, hogy sovány. Mármint a "nő vagyok" téma pontosan ugyanannyira keveset ér, mint ha egy férfi arról írna könyvet: "férfi vagyok". Ez kívülállóként egy korrekt műkritikai döntésnek tűnik, dehát a feministák szemében minden nőgyűlölet ami nem a nők istenítése.

Azért nyígtak olyan erősen, mert szerintük a "női irodalom" el van nyomva. Ehhez képest arra is emlékszem, hogy a könyvesboltokat böngészve 10 női szennyre csak néha jut 1-1 férfiaknak való szutyok. (A "minőségi" könyvkiadás mintha évtizedekkel ezelőtt megszűnt volna.)

Ahogy arra is emlékszem, hogy milyen sokszor rikácsolták a feministák, hogy csak alávaló rágalom, miszerint ők valami személyes trauma miatt lennének férfigyűlölők feministák.

Aztán most ráböktem egy friss cikkre a díványon, és olyan érzésem van, mintha ezerszer olvastam volna már. Egy baltaarcú nőimitátorról szól, aki 40 környékén adta ki első könyvét, ami - csodálkozhatunk - feminista beütésű mű, a saját fiatalkorára is alapozva, ami traumákkal volt teli. És tollba tudnám mondani az egész sztorit, a karaktereket, a fordulatokat, az egész gennykupacot, anélkül hogy akár a címét is megjegyeztem, vagy egy oldalt is olvastam volna belőle. A hanyagul odavetett pár utalás a dívány cikkében pont elég ahhoz, hogy mindent tudjunk a könyvről amit tudni érdemes.

Már megint egy beteg ember ontja lelki fekélyeinek mérgező váladékát a gyanútlan járókelőkre.

Az "Anya kacag" egyrészt egy igazi budapesti női regény, amelyben hősnő pontosan úgy nyargal a biciklijén egyik szórakozóhelyről a másikra, ahogyan a pasijait váltogatja. Másrészt kicsit olyan, mint egy kétfázisú sminklemosó: végül minden álcától megfosztja a hősnőt, akiről kiderül, csupán arra vágyik, hogy végre szeresse valaki. Arról, hogy mindezek hogyan férnek össze az anya halála és az apa molesztálása által okozott súlyos gyerekkori traumával, az írónőt kérdeztük.

Kétfázisú sminklemosó, mi? Kellett a trendi geg a sorok közé, és ez alkalommal ennyire futotta. Ezen  a színvonalon mozog az ún. "női irodalom" is. Félreértés ne essék, nem vitatom el a nőktől, hogy képesek értékeset alkotni - de azt irodalomnak hívják, és nem "női" irodalomnak. Ami ez alatt a név alatt fut, az egy biciklin nyargaló hősnő aki gyűlöli a férfiakat és ezért mindegyikkel összefekszik, aminek az a tanulsága hogy szegény nő és gonosz pasik.

A női irodalomnak az a baja, hogy a férfiakkal szemben definiálja magát, így szükségképpen háttérbe szorul az érték, és a férfiellenesség átveszi a helyét a színpadon. Olykor csak áttételesen, mintegy tüntetőleg elhallgatva mindent ami férfi - ez alkalommal beszélgessünk csak mi, csajok, egymás között, a pasikat kizárva... mondjuk a hüvelygombáról.

Pf.

Az a gond, hogy a valóságban a "férfi" és az "érték" nem összeegyeztethetetlen fogalmak - viszont a férfigyűlölet és az érték már igen. Beteg alapokon sosem állhat egészséges építmény, és ez Czapáry Veronikán, a könyvén, meg a róla szóló cikken is erősen átüt.

Húsz éve írok, több regényt is írtam az asztalfióknak, és sok feminista szerzőt és szakirodalmat is olvastam (...) egy meglehetősen patriarchális kultúrában élünk (...) Úgy érzem, a gender szemléletet nem lehet kihagyni a könyveimből. A hazaiak közül Tallér Edinához, Csobánka Zsuzsához, Forgács Zsuzsához érzem közel magam (...) Szeretném áttörni a gátakat. Létrehoztam egy virtuális női testet, akit feláldozok az olvasás oltárán. (...) Másrészt a molesztálás egy olyan téma, amiről nem beszélünk: az egész társadalom ilyen és hasonló elhallgatásokra épül. Ehhez képest Angliában például a gyerek is feljelentheti a szüleit, ha verik. (...) A Megszámolt babák munkacímű következő könyvem teljes egészében egy ilyen lírai formában megírt múltbeli trauma kifejtése lesz.

Na ja. És még csodálkoznak, hogy nem értékeli őket sem az irodalmi élet, sem a férfiak, sem úgy általában senki, önmagukon kívül. Ezt hogyan is lehetne értékelni? Őszintén sajnálom azokat az embereket, akiket trauma ért, de meggyőződésem, hogy erre a megoldás a személyes gyógyulás és megbocsátás, nem pedig az, hogy tragédiájukkal másokat is meg akarnak fertőzni. Így lesz a személyes kínból olyan mocsok, amiben lehet közösen dagonyázni. Lehet együtt utálni a férfiakat, lehet ellenük fúrkálódni és szúrkálódni, mozgalmakat alapítani és a parlamentben lobbizni. Mert őt, őket gyerekként valaki bántotta.

Ez nem irodalom, ez egy félresikerült pszichoterápia napvilágra került naplója. És sajnos Czapáry Veronika nem írónő, hanem egy gyógyulatlan beteg, akinek másfajta pszichoterápiára lenne szüksége, mert az eddigi - a feminista, férfigyűlölő fajta - szemlátomást nem hozott eredményt.