A Magyar Tudományos Akadémián kerekasztal tárgyalta, hogy szegény nők, már megint a szegény nők, meg a szemétláda férfiak! Nem tudom eldönteni, hogy ez az egész inkább fárasztóbb, avagy undorítóbb. Mint egy rakás hisztis hülyegyerek, aki apucinál akarja kibőgni a boltban, hogy mégiscsak vegye meg a cukorkát. És ezek elméletileg diplomás emberek... Amivel az a fő gond, hogy önmagukat teszik egy élő önellentmondás középpontjává, amikor az MTA főtitkárhelyettese, aki nő, összejön 7 másik nővel, akik szintén az MTA, és/vagy más tudományos szervezetek tagjai, és megtárgyalják, hogy nőként lehetetlen ilyen helyekre bekerülni. Vagy legalábbis, horribilie dictu, ugyanúgy meg kell dolgozni ezért, mint a férfiaknak! Tűrhetetlen nőelnyomás uralkodik itt, és nincsenek is jobb jelöltek ennek a kitárgyalására, mint a befutott nők, akik a magyar férfiak 99%-ánál magasabb státusszal és fizetéssel rendelkeznek. De azért sajnáljuk őket egy kicsit, jó? Valami kis kedvezményt vagy előjogot még biztos sikerül kipréselni nekik valahonnan, és akkor majd végre elismerik, hogy egyenjogúság van.

Hogyan történhet meg, hogy egy nemzetközileg elismert női kutatót előbb választanak meg az Amerikai Tudományos Akadémia, mint a magyar akadémia tagjává?

Mivel ez egy olyan elsővilágbeli álprobléma, ami a magyar emberek ~0,0001%-át érinti: kit érdekel?! Biztos van rá magyarázat, mármint azon felül, hogy hazánkban mindenki rohadt nőgyűlölő. Főleg az MTA, aminek 8 női tagja most arról tárgyal, hogy mennyire szexista az MTA. Tömény szánalom. Már csak azért is, mert ezeknek a nőknek elméletileg van munkája, ami addig áll és várakozik, amíg ilyen hülyeségekre pazarolják a drága időt (és a szemérmetlenül magas fizetést). Nem a pofátlanság csúcsa az adófizetők pénzén egy bársonyszékből nyafogva okoskodni, hogy ők mennyire el vannak nyomva, egy olyan szervezet női alkalmazottaiként, ami szerintük nőellenes? Eközben a szakmai munkát ki végzi? Csak nem férfiak, akiknek se kedve, se lehetősége nincs ilyen hülyeségekre?

Egy pályája elején járó kutató barátnőm számára évente ismétlődő dilemma a szakmai előmeneteléhez szükséges hosszabb távú külföldi ösztöndíj és itthoni párkapcsolata összeegyeztetése.

Máris tetten értük a gonosz patriarchátust, vagyis a láthatatlan falloszt az égben, ami szegény pályakezdő tudósnőnek dilemmákat okoz. A nőelnyomás és a folyamatos nemi diszkrimináció eredményeképpen ez a szerencsétlen nehezen tudja rászánni magát, hogy itthagyja a pasiját arra az időre, amíg külföldön tartózkodik, ösztöndíjjal. Olyan mélyen átérzem a problémáját, mintha kútba estem volna. Ennél már csak az a rosszabb, amikor...

egy másik kutató ismerősöm részben azért várt az utolsó percig a gyerekszüléssel, hogy neve legyen a szakmában, mielőtt jó ideig a gyermeke fogja lekötni napjai túlnyomó részét.

Uramisten, úgy döntött, hogy egy kicsit vár a szüléssel!!! Elnyomó férfiak, hát van nektek szívetek? Hát nincs határa az embertelenségnek?! Meddig kell még szegény nőknek tűrni ezt a bánásmódot, vagyis hogy úgy döntenek ahogy akarnak, és hogy ez olykor futó lelki nyűgöt okoz nekik, mikor az egyik vágyuk ütközik egy másik vágyukkal? Gyereket is akarnak meg kutatni is, és ezt valahogy össze kell egyeztetni, mert a szemét szexista férfiak... Mert... Mert a szemét szexista férfiak úgy rendezték, hogy egy nap mindenkinek 24 óra legyen, hogy egyszerre senki ne lehessen két helyen (még az anyák sem!!!), és hogy mindenki dönteni kényszerüljön az általa fontosnak ítélt dolgok prioritási sorrendjéről. Le a patriarchátussal!

állami szektornak sajnos ugyanúgy megvannak azok a törvényszerűségei, amelyekk nem kedveznek a nőknek.

A rohadt világ, az az oka mindennek. A gravitáció, az ok-okozat törvényszerűsége, az idő linearitásának kegyetlensége - ezek azok amik tetű módon keresztbe tesznek szegény nőknek.

ötven százalék fölötti az egyetemet végzett nők aránya

Több férfit az egyetemekre! Ja nem, bocs, félreértés történt. Ez speciel egy jó egyenlőtlenség, ami nem szorul korrekcióra. Dicsekednénk vele hangosabban is, csak nem nagyon passzol a nőelnyomó társadalom narratívájához, így bizonyos mértékű ambivalenciával kezeljük a témát.

Tudományos pályájuk kezdetétől azonban fokozatosan morzsolódnak le a női kutatók.

És megkérdezte valaki ezeket, hogy miért? Ugye azt válaszolták, hogy úgy döntöttek? Családot akartak, más irányok és területek kezdték érdekelni őket, fárasztotta őket a státusz hajhászása, a folyamatos szellemi terhelés, ésatöbbi. A saját döntésük volt, hogy kiszállnak a mókuskerékből, senki nem kényszerítette erre őket, a legkevésbé egy láthatatlan pénisz az égből.

a magyar kutatói pálya csúcsát jelentő akadémiai tagságnál már tíz százalék alatti a női akadémikusok aránya

Nade, egyfelől kérdve, miért is lenne kötelező minden kutatónak MTA tagnak lenni? Mi van, ha a nők többsége egyszerűen leszarja az MTA-s pozíciókért folytatott iszapbirkózást? Másfelől meg, ha ez így van, akkor adódik a következtetés: a felsőoktatásban csökkenteni kell az ilyen területeken tanuló nők arányát, hiszen a valódi tudományos munkához egy nagyságrenddel kevésbé járulnak hozzá, mint a férfiak. Az egyetemekről kiszorítják a férfiakat, aztán meg tojnak a kutatómunkára, mert jobban érdekli őket az itthoni párkapcsolat, mint a tudomány.

hol vesznek el a tehetséges nők?

A saját döntéseikben, amihez, legalábbis mikor legutoljára néztem, még teljességgel joguk volt. Nincs abban semmi szexizmus vagy diszkrimináció, mikor egy tehetséges nő úgy dönt, hogy inkább visszavonul, mert ő nem akarja 1 kései gyerekkel beérni, hanem megugorja a faj fenntartásához szükséges 2,3-at. Tisztában van azzal, hogy amíg jó 20 évig a csemetéivel babrál, addig nem lesz ideje és energiája a szakma csúcsait döngetni, így hát átadja a stafétabotot valaki másnak - aki rendszerint férfi. Ezek a nők nem vesznek el, csak a prioritásaik mások: fontosabb számukra a saját gyermekeik testi-lelki jóléte és szellemi fejlődése, mint a laborban lehúzott heti 40 óra, meg az esetleges presztízs, amit a szőlőcukor-molekula egyik kevéssé ismert variánsának érdekfeszítő csavarodási szögéről írt esszé hozhat szakmai körökben.

A fiatal csillagász, Kóspál Ágnes különböző ösztöndíjakkal hat évet töltött külföldön, mielőtt a Lendület Programmal hazatért

Szegény, szegény női kutatók, akik mások pénzén szörföznek át az életen, hát miért nem sajnálja őket senki? Hát nincs senkiben egy csepp empátia, amivel megértené, micsoda borzalmakkal teli élet az övék? Mi a fityfasznak foglalkozik egyáltalán bárki is olyan problémákkal, amik csak a prosztó közemberek 70-80-90%-át érintik, mikor vannak sokkal fontosabb kérdések is - mint például hogy a maroknyi elitista kutatónőnek a külföldi nyaralások mellé adott magas fizetéssel...

együtt jár a létbizonytalanság is, illetve párkapcsolati és gyerekvállalási szempontból is nehezen menedzselhető ez az időszak.

Szegények nehezen menedzselik, hogy egyszerre több dolgot is szeretnének, amik olykor keresztbetesznek egymásnak. Hát nem édi?

Európa országai között lényeges különbségek vannak abban, hogy hol mennyire támogatják a nők szakmai előmenetelét és szülés utáni visszatérésüket a munkaerőpiacra.

Úgy látszik az MTA-sok szerint a nők olyan másodrendű teremtmények a férfiakhoz képest, akiknek extra támogatásra van szüksége azonos eredmények eléréséhez. Nekem eszembe nem jutna ilyen súlyosan lenézni a nőket, de mondjuk én nem is vagyok feminista... Én az egyenlőségben hiszek, vagyis abban, hogy férfi és nő egyformán képes kutatói munkát végezni, ennek okán pedig egyiknek sincs szüksége semmiféle segítségre a másikkal szemben. Maradi ember vagyok, szerintem a társadalomban egyenlő startvonalakra és egyenlő célszalagokra van szükség, aztán aki mer az nyer. Akik ezzel szemben a rajtnál és a célnál is variálni akarnak egyes csoportok javára más csoportokkal szemben, azok csak a pecsenyéjüket sütögetik mások hülyítésével.

Kóspál Ágnes például dolgozott olyan nyugat-európai kutatóintézetben, ahol az idősebb női kollégák külön erre a célra létrehozott mentorprogrammal egyengették a fiatalabb kutatónők pályáját.

Ezt egyelőre csak raktározzuk el gondolatban, később még visszatérünk rá.

A társadalmi berendezkedés hatását a nők karrierjére Lovász Anna, az MTA Közgazdasági és Jogtudományi Intézet kutatójának személyes példája is jól illusztrálja. Kislánya másfél éves volt, amikor a szülés után először eljutott egy Budapesten megrendezett szakmai konferenciára. Csak egy napot tudott távol maradni otthonról,  de már ennek is nagyon örült. A konferencián találkozott viszont egy holland kutatónővel, akinek négy hónapos ikerbabái voltak otthon, mégis három napra érkezett Budapestre. 

Hát igen, az a rohadt nőelnyomó társadalom, amiben minden nő azt tart fontosnak, amit ő akar... A szóban forgó holland illető lelkifurdalástól mentesen él a karrierjének és szarja le a saját gyerekeit, míg Lovász Anna sóhajtozva zsonglőrködik az idejével, mert neki mindkét terület fontos. Biztos vagyok benne, hogy van itt valami gond, ami nyilván a patriarchális társadalom hibája, csak még nem tudom mi az és hogyan. Ha a magyar társadalom nem lenne ilyen rohadt szexista, akkor Lovász Anna is szarna a gyermekére...? Vagy talán az a probléma, hogy a szexista férfiak képesek voltak szakmai konferenciát szervezni annak ellenére, hogy az időpont Lovász Annának nem volt megfelelő? Várniuk kellett volna másfél évet, míg a lurkó óvodába kerül, dehát ezek a férfiak már csak ilyen érzéketlen taplók.

A gyerekvállalás utáni első években nagyon bizonytalanná válik a kutatásra és publikálásra szánható idő

De ez nyilván csak a férfiak nőellenessége miatt van így - egy anyának magától soha nem jutna eszébe a saját gyermekére pazarolni a drága idejét.

A legtöbbször már a kezdőfizetése is magasabb egy férfinak, mint ugyanolyan végzettséggel azonos poziciót betöltő kolléganőjének.

Kivéve amikor nem, mert mindenféle nyílt és burkolt kvóták miatt a nők kerülnek előnyös helyzetbe, vagyis jobb alkupozícióba. Egyébként meg fel kellene ébredni, pipőkéim: ilyen pozíciókban mindenkinek egyedi a bérezése, valahol félúton aközött amennyit a munkája ténylegesen ér, meg amennyit a munkaadó fizetni szeretne neki. Ha egy nőnek nem tetszik amit kap, váljon értékesebb munkaerővé, vagy alkudozzon keményebben. Annak semmi értelme, hogy ilyen konferenciákon rágják a gittet, és azon filóznak, hogy milyen jó lenne ha a munkaadók maguktól adnának több fizetést a nőknek, vagy az állam kötelezné erre őket. Kellene egy jó kis jogszabály, ami pozitívan diszkriminálna a nőkkel, szigorúan az egyenlőség nevében, ugye?

több tanulmány között Nagy Beáta kutatásai is azt támasztják alá, hogy a férfiak gyorsabban haladnak a szakmai ranglétrán.

Mivel pár sorral fentebb még arról volt szó, hogy a nők éveket kihagynak, nem látom a problémát. Persze hogy azt léptetik elő, aki ott van, gürcöl, megbízható. Ide is kellene valami jó kis törvény, ami lehúzná a többet dolgozó férfiakat a kevesebbet dolgozó nők szintjére...

még mindig állandóan visszatérő kérdés az előléptetéseknél, hogy mennyire egyeztethető össze a tudós és az anya szerepe

Miután egy oldalt rizsáztatok arról, hogy ti magatok és a barátnőitek hogyan szenvedtek ezzel a problémával, nem érzitek kissé álságosnak (és értelmi fogyatékosságot sejtetőnek), hogy most meg úgy tesztek, mintha ilyesmi nem is létezne, csak valami nőellenes előítéletként?

A nők magasabbnak tartott empátiaérzéke miatt feletteseik hajlamosak több tanítványt rájuk bízni, mint férfi kollégáikra. A mentorálás sok időt és figyelmet igényel, ami gyakran hátráltatja a kutatást.

Itt kerül elő a korábban eltett anyag:

Kóspál Ágnes például dolgozott olyan nyugat-európai kutatóintézetben, ahol az idősebb női kollégák külön erre a célra létrehozott mentorprogrammal egyengették a fiatalabb kutatónők pályáját.

Namostakkor, hülyegyerekek, kell az a női mentorálás vagy nem kell? A szexista magyar tudományos élet nem biztosít a nőknek külön mentorálást, mert nőgyűlölő, ugyanakkor a szexista magyar tudományos élet túl sok mentorálást bíz a nőkre, mert nőgyűlölő? Ha valaki ezt mesélné, nem hinném el. Ki adott ezeknek az idiótáknak diplomát, és hogyan vesztegették meg érte? A szellemi igénytelenségnek ezt a fokát már képtelen vagyok elviselni, sajnálom.

Női kutatókra lefordítva a dolgot, a tét tulajdonképpen az, hogy be tudnak-e törni a jellemzően férfi tudósok által dominált old boys klubokba.

Kérdezi ezt egymástól 8 MTA-s és egyéb válogatott női tudós/kutató. Beszarok.

Pár éve egy konferencia után férfi kollégája „ügyes kislányok voltatok” felkiáltással dicsérte meg az előadását. Biztosan nem akart rosszat, mégis, ezzel gyakorlatilag azt mondta, hogy nem csak szépek vagyunk, hanem okosak is

Valamit félreérthetett a kolléganő, mert - a képeket elnézve - a két jelzőből eleve maximum egy lehet igaz. Én mondjuk a másikat is kétségbe vonnám, mert aki egy ilyen konferenciához a nevét adja, ráadásul ott ilyen teljesítményt tesz le az asztalra, az inkább ne áltassa magát azzal, hogy a gonosz férfiak az esze miatt szeretik.

Nem kéne így lennie, ennek ellenére a nemiség észrevétlenül csúszik bele a közbeszédbe.

Eddig egy büdös szó sem esett sem a nemiségről, sem a közbeszédről, de sebaj.

Nagy Beáta szerint első körben mikroszinten lehet a legtöbbet tenni a nemi különbségekből adódó egyenlőtlenségek felszámolásáért. Például, ha a férfi kollégák nem kevernek bele a beszélgetésbe szakmától független, a nemiségre vonatkozó megjegyzéseket.

Vagyis megalomán zsebhitlerünk első reflexe az, hogy uralni szeretné a férfiakat. Az igazi egyenlőség záloga, hogy Nagy Bea határozhassa meg ki, miről és hogyan beszélhet. Amíg a férfiak nem hajlandóak a szólásszabadságukat és alapvető emberi jogaikat alávetni Nagy Bea akaratának, addig nem lehet mit tenni a szexizmus ellen.

egy bizottsági ülésen a férfi kollégák egyszerűen belevágnak kolléganőjük szavába

Gondolom ilyen fordítva még sosem fordult elő - vagy az nem probléma. Nagyon egyszerű nemi különbségeket vetíteni bárhová, ha nemileg semleges tényezők egyik felét ignoráljuk, és csak a másik felükkel foglalkozunk.

Kondorosi Évát, az MTA Biológia Osztályának nemzetközi szinten is elismert kutatóját például harmadszori nekifutásra nevezték ki akadémikussá.

Hát mindjárt elkezdem sajnálni szegényt... Hiszen mindannyian tudjuk: minden férfi jelöltet azonnal kineveznek, csak a nőknek kell megdolgozni a címért. Kondorosi Évát először péládul a gondnok ütötte ki a nyeregből, akit őhelyette neveztek ki akadémiai taggá, aztán pedig egy öreg prof horgásztársa, s csak akkor került sorra Évánk, mikor már semmilyen férfi jelentkező nem maradt.

(...) férje a Széchenyi-díjas biológus, Kondorosi Ádám, aki már tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Feleségét azért vonakodtak szintén akadémiai taggá választani a jelölő testület tagjai, hogy elkerüljék a pozitív diszkrimináció látszatát

Nem, nem, ez csak kamu szöveg. Valójában nőgyűlölők. Minden nőt gyűlölnek, mert nekik pöcsük van, azoknak meg nincs, és az köztudott, hogy a puncit minden férfi szívből rühelli.

A korábban már említett, Németországban például már jól bejáratott mentorhálózat lényege

Ezt a poént nem vertük még hullamerevre???

Ausztriában ezenkívül létrehoztak egy kereshető adatbázist is, amivel kimondottan a női kutatók láthatóvá tétele a cél.

Vagyis szexisták, azaz nemi alapon diszkriminálnak - ez pont az amivel eddig a férfiakat vádolták, csak míg az alaptalan volt, ez esetben nyílt és egyértelmű. Korábban nem létezett "csak férfi" adatbázis a nők szivatására, de most létezik "csak női", szokás szerint az egyenlőség nevében.

Barack Obama elnökségének első ciklusa alatt például nem volt kifejezetten nőbarát hely a Fehér Ház.

Az évszázad röheje, idióták. Obama radikálisabb feminista mint ti vagytok, nőpropagáló bizottságok, szervezetek és programok tucatjait hozta létre. Sőt, ugyanazokat a hülye kliséket ismételgeti, mint ti, még a saját hivatalos honlapján is. Persze mivel neki is van pöcse, semmi nem menti meg attól, hogy le ne szexistázzátok, hiszen a ti szemetekben akinek pöcse van az jó ember nem lehet, ugyebár. De nem vagytok ti férfigyűlölők, sőt, még csak előítéletesek sem...

itthon is vannak ígéretes kezdeményezések [...] a Nők a tudományban Egyesület

A szexista társadalom folyamatosan támogatja a nőket, a férfiak rovására, de ez nem elég! Semmi nem elég!

Nagy lökést adhatnak a női kutatóknak az elismerések is. A „L'Oréal – UNESCO A nőkért és a tudományért” díjat például kifejezetten tehetséges fiatal női kutatóknak hozták létre.

Semmi bajom nem lenne a nők orál díjazásával, ha - a valódi egyenlőség nevében - a férfiakkal is törődne valaki, dehát ez nyilván túl nagy elvárás. Egyelőre maradjunk a feminista egyenlőségnél, ami a "nőknek mindent, férfiaknak semmit" elven alapul. Mindenesetre érdekes lenne a társadalom hozzáállását egyszer azon lemérni, hogy mennyi díj, ösztöndíj, kitüntetés, és ki tudja miegyéb jár kifejezetten nőknek, és mennyi kifejezetten férfiaknak. Ez - sok egyéb fantazmagóriával és teóriával szemben - egy tényszerű, mérhető adat, csak gondolom azért nem foglalkozik vele senki, mert az eredménye nem passzol a feminista narratívához.

Az igazi, rendszerszintű változást Nagy Beáta szerint mégis a hétköznapi figyelmességek és a tudatos odafigyelés hozhatja majd meg a női és férfi kutatók karrierútjának kiegyenlítésében.

Kinek és miért kellene a férfiak és nők karrierútját a nők javára "kiegyenlíteni", annak ellenére, hogy már így is a nők vannak többségben a felsőoktatásban, és csak a saját döntéseiken múlik, hogy karriert akarnak vagy családot? Miért kellene a nők döntéseit egy külső intézkedéssel felülírni, és a különböző döntéseket hozó embereket mesterséges beavatkozással egyenlő szintre hozni? Minden nő előtt nyitva áll az út, hogy azonos döntéseket hozva azonos eredményeket érjen el, mint a férfiak, de a feministáknak ez persze nem elég jó. Ők különböző döntésekkel is azonos eredményeket akarnak, vagyis kevesebb munkáért több presztizst, előléptetést és fizetést.

Ha például egy három évre szóló kutatói ösztöndíjat nem úgy ír ki egy tudományos intézmény, hogy abba a szülési szabadság ideje is beleszámít (hiszen ez gyakorlatilag kutatás szempontjából nem túl termékeny időszak egy kutatónőnek).

Magyarul a 3 éves ösztöndíj a nőknek legyen 5 vagy 6 éves, több gyerek esetén meg akár 10 is. Ezeknek a szélütötteknek még az sem elég, hogy a nő a szülési szabadsága alatt is ösztöndíjat kap - az semmi, az magától értetődik. Az ösztöndíj hosszabbodjon is meg, mert úgy igazságos.

Vagy ha a konferenciaszervezők tudatosan odafigyelnek rá, hogy lehetőleg egyensúlyban legyen a meghívott női és férfi előadók aránya.

Fentebb említettétek, hogy az MTA-n a fejesek cirka 10%-a nő. Ezek szerint, ha egy konferencián mondjuk 10 szakértő tart előadást, akkor 4 férfit kell indokolatlanul kidobni, hogy a helyükre 4 nő kerülhessen, csak hogy meglegyen a feministák öröme. Ezzel nem csak indokolatlanul diszkrimináltunk a férfiakkal szemben, de a konferencia színvonalát is csökkentettük. Nade kit érdekel?! A fő tényező az, hogy mindenütt legyen legalább annyi nő, mint férfi - hiszen nem a téma a fontos, amiről a konferencia szól, hanem hogy kielégítsük a karrierista nők becsvágyát.