Aristo kolléga kétrészes cikket közölt a magyar mezőgazdaságot féltők dilettantizmusáról, és nagyjából minden pontjával egyetértek. Igen, a témában nyilatkozók között sok a romantikus, az eltévelyedett, a múltba révedő, és csak nagyon kevesen látják tisztán a modern mezőgazdaság valódi helyzetét. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne léteznének más, jobb érvek az alternatív földművelési módszerek terjesztése mellett. Olvasmányosabb jellegű cikk helyett vegyük most sorra a tényezőket tematikusan:

1. Igen, a modern mezőgazdaság hatékonyabb, legalábbis ha a termény/ha kimenetet nézzük. Ugyanakkor vannak vele komoly rendszerszintű problémák, például az olajfüggés, a talajok tönkretétele, az egészségügyi ártalmak (úgy a dolgozók, mint a fogyasztók oldalán), plusz - szinte csak mellékesen - a termék minőségének romlása: az íztelenség, a vitamin- és nyomelemtartalom csökkenése, stb. A hatékonyságot anyagi értelemben nézve pedig az derül ki, hogy a modern mezőgazdaság azért "jó", mert kevés munkásnak ad munkát. Ez társadalmi szemszögből ezerszer inkább hátrány, mint előny. Ideje annak, hogy az a bizonyos társadalom ráébredjen: a hatékonyság nem az egyetlen, és nem is feltétlenül a legfontosabb tényező a mezőgazdaságban. Földterület van rogyásig, a Kárpát-medence fél Európát el tudná látni élelemmel - talán mégsem az a leglényegesebb szempont, hogy minél kisebb helyen minél többet termeljünk. Ez végsősoron amúgyis csak a termelők anyagi hasznában játszik szerepet - a társadalomnak, a bolti vásárlónak az édesmindegy, hogy hány hektárról jött le az a tonna búza. Inkább a jövőre kellene gondolni, ahol valószínűleg keservesen fogunk küszködni a kizsigerelt talajok termőképességének radikális csökkenésével és az olajárral arányosan emelkedő élelmiszerárakkal. Ezekre a biogazdálkodás, illetve tágabb értelemben az alternatív gazdálkodás megoldást jelenthet. (Már itt leszögezném, hogy az "alternatív" ez esetben nem múltba révedőt jelent; sok öko-bio-enviro módszer a modernnél is modernebb.)

ezt biztosan nem fogjuk tudni a végtelenségig fenntartani, hamarosan visszaüt

2. Igen, az emberek nem akarnak kapálni, de ez nagyrészt annak köszönhető, hogy emberileg vállalható életszínvonalat tudnak kialakítani segélyekből és juttatásokból. Nem kenyerem mások kényszerítése semmire, de valahol mégis tűrhetetlennek tartom, hogy a rendelkezésre álló munkalehetőségek parlagon hevernek, mert a vidéki munkanélküliek nem hajlandóak nehéz vagy kellemetlen munkát végezni. Erre nagyon egyszerű megoldás lenne a segélyek és a nettó minimálbér közötti hézag szélesítése - mindjárt több dologtalannak lenne kedve kapálni, ha nem a jól fizető semmittevés és a rosszul fizető izomszakasztás, hanem a nyomor és a megfelelően kompenzált munka között kellene választani. Messzire vezető közgazdasági kérdésekbe nem akarok belemenni, de szerintem a minimálbér adóinak és (munkáltatói) járulékainak csökkentésével jelentősen növelni lehetne mind a munkavállalási kedvet, mind a munkaadók kedvét a munkaadásra. A csökkenő adóbevételt az állam ezer módon kompenzálhatná - például a segélyek csökkentésével, ugye -, de ez itt nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

3. A bio élelmiszer drágább. Itt (is) az államnak kellene felkötni végre a gatyát és beleállni egy előremutató szerepvállalásba. Legyen a bio élelmiszerek ÁFA-ja alacsonyabb, vagy zéró, illetve tegyünk azért hogy az előállításuk is olcsóbb legyen. Ha már a politika mindenképp beleártja magát a mezőgazdaságba támogatások formájában, tegye azt úgy, hogy közben a jövőre gondol, nem a csókosok zsebére. Komoly szükség van egy széleskörű paradigmaváltásra, hogy a magyar emberek megértsék: közös érdek a magyar munkaerő, a magyar élelmiszeripar és a magyar földek (termelőképességének) megvédése éppúgy, mint az egészségesebb életmód, tehát ideje lenne leszámolni az olyan szokásokkal, mint a silány minőségű filléres külföldi vackok vásárlása, a közétkeztetésre való legyintés, a közérdek szőnyeg alá söprése a hatékonyságra való hivatkozással. Tegyünk jobb élelmiszert az emberek asztalára, és ezzel még a munkanélküliséget is csökkentjük. Win-win.

4. A modern alternatív termelés közel sem egyenlő az eleink által alkalmazott kvázi-primitív módszerek másolásával - a "bio" rég nem azt jelenti, hogy emberek százai túrják a földet botokkal. A direktvetés, a mulcsozás, a célzott növénytársítások, az organikus komposztok és komposzt-teák alkalmazása, a további hasonló módszerek jelentősen csökkentik a mezőgazdaság igényét a kemény fizikai munkára. A biogazdálkodás még így is munkaigényesebb, mint a nagyüzemi, de ez nem a napszámosok izzadsággőzös robotoltatását jelenti, hanem annál nagyobb szakértelmet igénylő, és kisebb igénybevétellel járó kétkezi munkát. Meggyőződésem, hogy ez semmivel sem rosszabb, mint egy futószalag mellett ülni műszakban. Persze ezt az információt nem ártana a munkanélküliekhez is eljuttatni, mert a nép fejében még az 50 évvel ezelőttről származó kép él a mezőgazdaságról.

5. Az etnikai kérdésről... Bármi más jobb megoldás híján az etnikát muszáj integrálni, aminek szerves része és eszköze a munkába állításuk. Erre túl sok lehetőség nem adódik, mivel jobbára képzetlenek és tanulatlanok. A mezőgazdaság akkor is megfelelő lenne e probléma megoldására, ha ehhez az ő foguk nem fűlik. Tekintetbe véve amit az előző pontban kifejtettem, talán nem is tanúsítanának akkora ellenállást, ha rájönnének, hogy egy permetezővel vagy gereblyével a szabvány munkaidő egy részében sétálgatni közel sem ugyanaz a kaliber, mint reggeltől estig kapálni, kaszálni. A gondok további enyhítésére alkalmazhatnánk őket részmunkaidőben, így aztán tényleg nem panaszkodhatnának a fizikai megterhelésre, és többen is odaférnének a munkához. Egy fél minimálbérért napi 4 órát dolgozni már nem olyan rossz kilátás, feltéve hogy nem jár ugyanannyi segély a kocsmában fetrengésért.

6. A színtisztán profitorientált óriások helyett talán jobb lenne relatíve kisebb, de tartósabb, és elsősorban helyi termelőkre helyezni a hangsúlyt. Egy nagy cég, ami a földterületeket mamutgépekkel rekordidő alatt kizsigereli majd továbbáll, nem igazán szolgálja a társadalom érdekeit, akkor sem ha fillérekért vesztegeti a portékáját. Ezzel szemben egy családi vállalkozás, amiben úgy gondolják hogy még a következő generáció is ott és abban fog felnőni, valószínűleg jobban ügyel a talaj termelőképességének fenntartására, a környezeti károk csökkentésére, a helyi közösséggel való együttműködésre, a termelési profil diverzifikálására. Amennyivel pedig drágábban termelnek, azt kompenzálhatják a szállítási, tárolási és kereskedelmi költségek csökkentésével. Ha a felvásárló, a nagybani disztribútor, a kereskedő kihagyható a folyamatból, akkor még olcsóbb is lehet a végtermék, paradox módon nagyobb haszonnal a termelői oldalon.

7. A közkonyhákról egy picit bővebben: lehet, hogy azoknál nem a paradicsom és paprika a fő költség, de azért úgy sem mindegy, hogy az helyi magyar termelőtől, vagy külföldről származik. Ha van az államnak lehetősége a magyar munkavállalókat és piacokat támogatni, hát ez az, és meg kell ragadni két kézzel. A közétkezőknek sem teljesen mindegy, hogy a környéken termelt, éretten leszedett és friss terméket kapnak, vagy pedig ezer kilométerekről érkező, hetekkel azelőtt leszedett, műanyagízű és -állagú zöldséget-gyümölcsöt, amit a kamion érlelt, esetleg valamilyen vegyszer. Nem célom a "hazait" érdemein felül idealizálni vagy romantizálni, de egyszerű tudományos tény, hogy a tápérték erősen függ egy rakás olyan tényezőtől, amiben a helyi kistermelők portékája abszolút verhetetlen. Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy ha egy közkonyhán nutellával, üdítőkkel meg máshonnan vásárolt pogácsával operálnak, akkor ott komoly gondok vannak...

8. A fiatalok nem vágynak a mezőgazdaságba. Ez teljesen igaz, de sok jelentősége nincsen, mert egyfelől nincs szükség végtelen számú tévébemondóra és pszichológusra, másfelől meg az élelmiszert mindenképp meg kell termelni valakinek, akkor is ha az nem trendi. A legkevésbé sem ártana ennek az országnak, ha a kommunikáció vagy gendermarxista szakról a semmibe kitóduló nagyvárosi hipszterek helyett inkább a valóban modern (vagyis az alternatív) mezőgazdaság rejtelmeiben járatos szakembereket képeznénk, akik aztán - merjünk nagyot álmodni - felkészülten fogadnák a közeljövőben várható kríziseket. A fiatalok elvándorlása tagadhatatlan jelenség, de ez nem jelenti, hogy szeretni vagy támogatni kellene - inkább tegyünk ellene, mielőtt végleg visszafordíthatatlanná válik. Képezzünk biogazdákat, akik 300 hektáron ugyanannyit, vagy jobbat tudnak hozni, mint a bevett ipari módszerekkel dolgozó, fenntarthatatlan társaik. Mutassunk a fiataloknak olyan gazdálkodókat, akik tisztes nyereséget tudnak produkálni emberileg elfogadható mértékű munkával, és máris lesz elég jelentkező az utánpótlásra.

Zárszóként annyit, hogy az alternatív gazdálkodás nem a múlt, hanem az egyetlen lehetséges jövő. Sokan üresen locsognak a fenntarthatóságról, ezért a szó értéke erősen megkopott, de az ágazatban dolgozók tudják, hogy a földek termelőképessége rohamosan csökken, a műtrágyázás és növényvédelem nem folytatható a végtelenségig, így hamarosan radikális változásokra lesz szükség. (Vagy nagy éhínségekre.) Jobb lenne elébemenni ezeknek a folyamatoknak, és már akkor elkezdeni kiépíteni a fenntartható mezőgazdaság alapjait, amikor még nem harap a szükség. Lehetnénk ebben piacvezetők pár évtized múlva, amikor a későn reagáló országok letolt nadrággal kapkodnak a megoldások után, de talán elég az is ha a mások baján nyerészkedés helyett szimplán csak végre egyszer értelmesen építenénk a saját jövőnket.