Úgy tűnik a HVG pszichológiával foglalkozó részlege kizárólag értelmi fogyatékosokat alkalmaz, illetve olyan szélhámosokat akik azt hintik a népnek amit az hallani szeretne, legyen az bármekkora bárgyú baromság. Most éppen arról írnak cikket, hogy miért is harcolnak egymással a nők, s bár még csak 2 bekezdést olvastam el, máris annyi idiótaságot találtam, hogy muszáj reagálnom. Úgyhogy szokás szerint a cikk olvasása közben írom rá a reakciót, mondhatni "élőben". Előszóként még annyit, hogy a HVG-s kérdésre a válasz egyszerű: a nők azért harcolnak a nőkkel, mert a két nemnek külön hierarchiája, külön versenye van, ahol a másik nem kegyeiért értelemszerűen nem a másik nemmel kell megküzdeni, hanem az azonos nemű versenytársakkal. Kíváncsi vagyok eljut-e eddig a következtetésig a cikkíró szakmunkás, vagy inkább végig mellébeszéléssel és feminista hazugságokkal pusztítja az olvasók agysejtjeit.

Évszázadok óta klasszikus szerzők kedvelt témája a nemes férfibarátság, a férfiakra jellemző, hőstetteket ihlető csapatszellem és szolidaritás. Sokan, sokat írnak erről magasztos és emelkedett stílusban – általában férfiak.

Sejthetjük, hogy mire fog kilyukadni az író ha a nőkről szóló cikkében azonnal a férfiszapulás feminista elméleteit kezdi építgetni. Miért harcolnak a nők? Hát tudjátok az úgy van, hogy a gonosz férfiak... Nyilván minden a férfiak hibája - kíváncsian várom hogy a női cicaharc pontosan miért is.

A nőket bármiképpen méltató írások többsége is hosszú időn át „férfimunka” volt, így érthető, hogy a nőkkel kapcsolatos, férfiak által megfogalmazott és alaposan elterjedt társadalmi vélekedések még ma is mélyen gyökerezve élnek a gondolatainkban

Szegény nőket megfertőzte a férfiirodalom. A férfiak a nők méltatását(!!!) is csak azért nyomatták évszázadokon keresztül, hogy ártsanak vele. A rohadt elnyomói ravasz módon dícsérettel nyomták el a nőket.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelentős eltérés tapasztalható a férfibarátság és a nőbarátság társadalmi értékelése és megbecsültsége között. Ez a vélemény mostanában alakul át, s noha a folyamat már hosszú évtizedek óta zajlik, még mindig az átmenet korában élünk.

Vagyis a két különböző dolog valójában egyforma, csak a hülye emberiség kezeli őket különbözőképpen. A pórnép annyira hülye, az iskolarendszernek kell bemagyarázni a fejükbe, hogy a férfi és a nő totálisan azonos, vagyis a viselkedésük, vágyaik, természetük is teljesen megegyezne, ha a férfiak nem nyomnák el a nőket.

Az a kettős erkölcs, miszerint egy cselekedet elkövetőjének a nemétől függően ítél a közösség, a társadalom, más kettősségeket – magyarán: képmutatást – is okoz.

Itt kellene szociálpszichológusunknak visszaadni a diplomáját, mert ilyet még egy laikus sem írhat le komoly presztízsveszteség nélkül, nemhogy egy "szakértő". Amellett, hogy a nemek különbözősége miatt értelemszerűen más következményekkel járnak bizonyos cselekedetek, garantálom, hogy a nemfüggő ítéletekben maga a cikkíró is "bűnös" - például biztosan súlyosabban ítéli meg a családon belüli erőszakot, ha férfi követi el. Nincs abban semmi képmutatás, ha bizonyos tettek erkölcsi súlyát realisztikusan mérjük fel, ahelyett hogy egy külső ideológia szabályai szerint kényszeresen egyenlőnek tekintenénk őket.

Mert bizony nem az a nő a legkelendőbb, akinek a fánkján legszebbre pirul a szalag – hanem a legvonzóbb.

Mi köze ennek akár a témához, akár a mellékvágányhoz amin eddig haladtunk? Az, hogy a férfiak szeretnének szexuálisan vonzó párt találni, teljesen független úgy a nők közötti harctól, mint a nemek szerint különböző erkölcsi mércéktől. Cikkírónk összekeveri a lányok háztartási munkára tanításának meséit az erkölcsi mércékkel? Mi a frász?!

Nem az a lány tetszik a legtöbb fiúnak, aki a legjobb fizikadolgozatot írja – hanem a legcsinosabb.

Itt a modern feministák ordító hülyesége bukik ki, amivel nem értik a nemek különböző működését. Ugye míg egy pragmatikus, a jövőjére is gondoló nő nyilván tekintetbe veszi a párválasztásnál a férfi ambícióit és karrier-potenciálját (vagyis a jövőbeli egzisztenciáját előrejelző faktorokat), addig a férfiak tojnak a nők várható pénzkereső lehetőségeire. Ki találta ki azt a hülyeséget, hogy a férfiaknak kellene a nők fizikadolgozatára figyelni párválasztáskor?! Sejtésem szerint a csúnya nők, akik féltékenyek voltak a kelendőbb társaik szépségére. Tipikus eltévelyedett csúnyanői mentalitás, hogy "a férfiak márpedig szeressenek azért amit én előnyösnek látok magamban a többi nőhöz képest". Ez nem így működik, kedves Szvetelszky Zsuzsa - a férfiaknak az tetszik, ami tetszik nekik, és ezt nem lehet feminista agymosási kísérletekkel megváltoztatni.

Ute Ehrhardt német pszichológus e témát feldolgozó könyvének címével összefoglalva: a jó kislányoknak nem terem babér.

Ute kolléganő is láthatóan retardált, a "jóságnak" ugyanis semmi köze semmihez. A csúnya nők folyton kísérleteznek azzal, hogy a "jó" jelzőt a csúnyaság szinonímájaként használják, de nem fog menni. Be kellene fejezni a gyerekes hisztit, amiért nem találtok menő partnert - az élet által osztott lapokkal nem lehet vitázni, el kell őket fogadni, és abban megtalálni a boldogságot ami így is elérhető. Sokkal tiszteletreméltóbb az a csúnya nő, aki megtalálja a lelki nyugalmát egy hasonló kvalitású partner oldalán, mint akárhány diplomás liba akik könyveket és újságokat írnak tele felháborodásukban, amiért a férfiak nem őket találják vonzónak.

A fenti kettősség hatja át a kommunikációt és a versenyt is.

Kíváncsi vagyok miféle logikai összefüggést fog ténylegesen felállítani a "fenti kettősség" és a cicaharc között, mert nekem úgy tűnik hogy ezeknek semmi köze egymáshoz - cikkírónk csak félre akarja vezetni az olvasókat. A női rivalizálást valahogy rá akarja kenni a társadalomra, ami ugye patriarchális, vagyis voltaképpen minden a férfiak hibája. Hogy miért, vagyis milyen összefüggésekkel? Az a kutyát sem érdekli - elég ha leírja a hülyeségeit egymás utáni bekezdésekbe, és odabiggyeszti, hogy az egyik "áthatja" a másikat. Tipikus szemfényvesztő posztmodern műzsargon, az összefüggés látszatának keltése olyan kézzelfoghatatlan fogalmak használatával, mint az "áthatja".

A nők rivalizálásáról, egymás fúrásáról és szekálásáról lenyűgöző mennyiségű sztereotípia él és terjed a köztudatban, a médiában, és a művészet is előszeretettel ábrázolja ezt a jelenséget.

Vagyis a női cicaharc nem azért közismert dolog, mert gyakori jelenség és mindenki találkozott már vele, hanem mert a hülye (patriarchális) társadalom tele van (férfiak által gyártott) sztereotípiákkal. Aha. Tehát amikor Gizi a kiszemelt pasi előtt burkoltan lejárató megjegyzéseket tesz Julcsira, az nem azért van, mert szeretné ha a férfi figyelme inkább rá irányulna, hanem mert a köztudatban valamiféle sztereotípiák csinálnak valamit.

A kettősségnek, a társadalmi képmutatásnak sok tízezer évre visszanyúló gyökerei vannak, amelyek megmagyarázhatják, miért különbözik a férfiak és a nők versengése – és miért ítéljük meg azt eltérő módon.

A linkelt cikkben röviden annyi áll, hogy a két nem elsősorban a saját nemén belül irigykedik másokra; a nők inkább kinézetre, a férfiak viszont vagyonra. Ez voltaképpen köztudott dolog (milyen frankó hogy pármillió dollárért most már hivatalos papír is van erről!), de nem igazán értem hogy mitől lenne ez társadalmi képmutatás. A nők arra irigyek amivel pasit lehet fogni, a férfiak meg arra amivel nőt. Ez teljesen értelmes, logikus és kiszámítható dolog, nincs benne semmi "képmutatás" - legföljebb azok szemében, akik hülye módon rá akarják erőltetni az egyik nemre, hogy akarja ugyanazt amit a másik. Ha a férfi mást lát vonzónak a nőben, mint a nő a férfiban, az a félkegyelmű modern szociálpszichológusok szerint kettős mérce és képmutatás.

És miért is kellene azonosan megítélni a nemek nemen belüli harcait, ha egyszer különböznek? Már megint a hülyeségben gyökerező progresszív téveszmébe ütközünk, ami ránk akarja erőltetni a különböző dolgok azonos megítélését.

Már a szocializálódásban is alapvető a különbség. A nők kapcsolatokban szocializálódnak, míg a férfiak csapatban

Vagyis a különböző megítélés teljesen indokolt.

Eltérést figyelhetünk meg a versenyzés szocializációjában is. A férfiak legitim és objektív versenyekre szocializálódtak: az erő, az ügyesség, a gyorsaság mind-mind jól mérhető, és nem utolsósorban a csoport, a közösség szolgálatába állítható. Ezzel szemben a nők kettős versenyre szocializálódtak. Egyfelől a biológiai evolúció során azok a tulajdonságok bizonyultak kifizetődőnek, amelyekkel az utódaik számára a legelőnyösebb tulajdonságokkal bíró (legerősebb, legügyesebb, leggyorsabb) leendő apát meghódíthatták: a szépség, a kedvesség, a báj – a vonzerő.

Vagyis a különböző megítélés teljesen indokolt. Még szép, hogy máshogy nézünk egy nyilvános és objektív versenyre, ami a csoport érdekeit is szolgálja, mint két nő cicaharcára amiben lealacsonyító megjegyzésekkel akarják kevésbé kívánatossá alázni egymást a pasik szemében. Viszont ez nem azt jelenti, hogy a női verseny nem is létezik vagy nem legitim, hanem azt, hogy más síkokon zajlik (így másképp megítélni nem nőlenyomó férfigonoszság).

Mivel ezek igencsak szubjektív jellemzők, így nyerhetett teret az „összehasonlító kritika”: a vonzóbb egyedeket más tulajdonságaik becsmérlésével lehetett rosszabb színben feltüntetni.

...ami tipikus női sportág, a cicaharc egyik legelterjedtebb fegyvere, és egyben cikkírónk (nameg Ute Ehrhardt német pszichológus) vesszőparipája: miért nem kívánják a szemét pasik az "okos" nőket a csinosak helyett, akiknek nincs semmi egyéb pozitívuma a dekoratív külsőn kívül?! Az azért már jelent valamit, ha egy szociálpszichológus cikket ír valamiről és még a saját vonatkozó projekcióival sincs tisztában.

Nyilvános dicséret a ropogós pulykasültért, a hibátlan hímzésért vagy újabban a tanulmányi versenyen elért kiemelkedő eredményért jár.

A dícséretek mögötti hátsó szándék állandó feltételezése a számító természetű nők rosszhiszeműsége, semmi több. Egy férfi amikor valakit dícsér általában őszintén teszi, azért amit az illető letett az asztalra, és nincs a dícséretben semmilyen rejtett motiváció. A nők ezzel szemben képesek 2-3 réteget alátenni (vagy aláképzelni) bárminek, így a dícséreteik lehetnek bújtatott sértések, vagy vehetik annak egymáséit. Persze mindennek semmi köze a párválasztáshoz - egy férfi nem azért dícséri meg a pulykasültet, mert attól szexibbnek kezdte látni a nőt, hanem mert ízlett neki. Ez a két külön dolog csak a nők fejében keveredik össze - legalábbis azokéban, akik egy teljesen valótlan és fölösleges, viszont állandó és mindenható státuszharcban élnek nőtársaikkal, amiben egy sült dícsérete afféle pirospont a női szexuális versenyben. Ez az egész hülyeség 99%-ban csak a nők képzeletében létezik, és mégis képesek cikkezni róla, a férfiakra is rávetíteni az egészet, sőt, a nyakunkba varrni a felelősséget mindenért.

a valódi verseny a férfiakról szól: értük zajlik, közülük is a legjobbakért. Miközben a férfi státusát is emeli, ha minél több nő harcol érte – így hívja életre a nők rivalizálását a férfihierarchia.

Az nyilvánvaló, hogy a nők végső soron a férfiak kegyeiért versenyeznek (a férfiak meg a nőkéért). De mi az a sületlenség, hogy a nők rivalizálását a férfihierarchia hívja életre??? Mintha a szegény, ártatlan nők csak úgy üldögéltek volna a folyóparton cserszömörcét rágcsálva, mikoris arra ment a gonosz férfihierarchia, és egy ármányos varázslattal örök versengésre kényszerítette őket. Mintha nem lenne magától értetődő dolog evolúciós szempontból, hogy mindenki törekszik a legjobb elérhető partner megszerzésére, és ez a belülről jövő fajfenntartási ösztön szerves része, nem pedig valami kívülről erőltetett paradigma.

A nők számára a valódi versenyeken a részvétel sokáig (néhány kivételtől eltekintve) nem is jöhetett szóba

Na itt megint badarságot beszél szegény cikkírónk, amennyiben a feminista tévképzetek rabjaként kizárólag a férfiversenyt tekinti "valódi" versenynek. Ez ugyanaz a feminista babonaság, mint hogy anyának vagy háztartásbelinek lenni értéktelen dolog a férfimunkához képest. A feministák szemében a férfi a mérce, amihez mérik magukat, és ennek fényében érzik úgy, hogy csak akkor valakik, ha ugyanabban és legalább ugyanúgy teljesítenek, mint a férfiak. Ezért hisznek abban a badarságban is, hogy a nőket be kell erőszakolni a férfiversenybe, mert csak az a valódi. Kisebbrendűségi komplexus, feminizmus a te neved.

Gondoljuk végig: van egy férfiverseny, és van egy női, amiknek célja a saját nemen belüli "szexpiaci érték" felmérése. Erre jön egy mozgalom, és elkezdi hirdetni, hogy a nőknek át kellene menni a férfihierarchiába, és a férfiakkal versenyezni. Mintha a nők és férfiak vonzóságát ugyanazok a tényezők szabnák meg, s mint ha szükség lenne annak eldöntésére, hogy egy nő vonzóbb férfi-e mint egy férfi. Ennek az egésznek semmi értelme nincs, csak zavart kelt a hierarchiákban, és ezzel a párválasztás rendszerében. (Esetleg a leszbikusoknál működhet a dolog logikája, ami részben érthetővé teszi a feminista igyekezetet, de ezt itt és most ne részletezzük.)

mivel azonban a verseny evolúciós, biológiai és társadalmi igény is, a nők között sajátos belső verseny alakult ki

Tehát evolúciós és biológiai szemszögből a női verseny is teljesen valódi, amennyiben a lehető legjobb elérhető partnerért zajlik. Az más kérdés, hogy sok nő félreérti ennek a versenynek a szabályait, és azt hiszi, hogy azzal csíphet fel jobb partnert ha 1. beszáll a férfiversenybe (lásd az eggyel fentebbi bekezdést); 2. a férfiszempontok figyelmen kívül hagyása mellett valamiféle mesterséges műszempontok alapján harcol a többi nővel (pl. divat).

Vélt vagy valós férfielvárásoknak megfelelve küzdenek tehát egymással, kvázi a férfiak parancsára, s amikor egymás között vannak, akkor is érzik a hátukban a férfitekinteteket.

Na, erre már csak a klasszikussal tudok válaszolni: hülye vagy lányom, ülj le, egyes. A férfiak parancsára, mi?! A gonosz férfiak kényszerítik a nőket arra, hogy jó partnert akarjanak találni. Ha ez a szociálpszichológia hivatalos álláspontja akkor ideje porig rombolni az egyetemi tanszékeiket és behinteni a helyüket sóval. Nyilván nem azért akarja egy nő elmarni a romantikus vetélytársait, mert kell neki a közös célpont, hanem mert ezt parancsolta neki a gonosz patriarchátus. S még amikor négyszemközt vannak sem az ösztönös rivalizálás és ellenszenv miatt csípi két nő egymás szemét, hanem mert a patriarchátus mumusának láthatatlan keze mindenhová elér.

A nők egymás közötti versenye kemény férfikontroll alatt van – így hát ez nem is igazi verseny, hanem passzív agresszióval megvalósított manipuláció.

Péppé röhögöm magam, ahogy a passzív-agresszív manipuláció mestere a saját negatív viselkedését és tulajdonságait a férfiak kollektív nyakába akarja varrni passzív-agresszív manipulációval. Hát nyilván a férfiak kényszerítik a nőket arra, hogy közvetett és gerinctelen módszerekkel nyírják egymást - amit a férfiak máskülönben visszataszítónak találnak, amikor egyáltalán észreveszik (ami nem gyakori, ugyanis a legtöbb férfi nem olyan penge a társas kommunikáció finomságaiban mint a nők). Cikkírónk hiperpasszív női elméjében a saját vágya a jó partnerre nem is a sajátja, hanem a potenciális jó partnerek vonzósága által rákényszerített külső tényező. Egy menő pasi, anélkül hogy bármit is tenne, pusztán a saját menőségével passzívan kényszeríti a nőket az érte való harcra, aminek a szegény nők nem tudnak ellenállni - így a nők harca értelemszerűen a férfiak hibája. Ezek a rohadt patriarchák még akkor is nőelnyomók, ha nem is tudnak róla, nem is gondolnak ilyesmire, sőt, kifejezetten nem akarnak elnyomni senkit.

Verseny ugyanis az, ahol szabályok vannak – ebben a játékban, ebben a harcban nincsenek, sőt sokszor övön alulról indul a küzdelem.

Aha, és az hogy a nők aljas módon nyírják egymást nem a női természet sötét oldalára vet fényt, hanem a férfiak elnyomó természetére. Ha a férfiak nem kényszerítenék a nőket azzal hogy vonzóak, akkor a nők áldott és ártatlan kis báránykák lennének akiknek esze ágában sem lenne piszkálni egymást.

Az effajta rivalizálás felerősödik, és új színezetet nyer a modern munkahelyeken.

N+1-edik ok amiért a nőket kár volt feminista módra beerőszakolni a munkahelyekre. Mondani sem kell, hogy ez a cicaharc árt a termelékenységnek, vagy hogy belesodorhatja a már monogám kapcsolatban élő nőket egy munkahelyi főnökért folytatott harcba, aminek fődíja az előző család lerombolásával jár.

Így a nők közötti verseny tétje már nem csupán a párválasztás sikere – bár a munkahelyeken ez a szempont is jelen van –, hanem az előléptetés, a fizetésemelés, az elismerés is.

Ha egy nő előléptetést akar arra is a férfiak kényszerítik!!!

Na és persze a nők számára a párkeresés a munkahelyeken is szempont, de ha egy férfi kezdeményez az munkahelyi zaklatás, nyilván.

az összehasonlító kritika fúrássá lényegül át. Legelterjedtebb eszköze a kommunikáció, azon belül is a másik háta mögött terjesztett negatív információ: a rágalom, az intrika

...ami megintcsak nem azt mutatja, hogy a nők természetéhez passzoló harcmodor a közvetett, tagadható, passzív-agresszív, hanem hogy a patriarchátus olyasmire kényszeríti a nőket ami mindenkinek káros, a férfiaknak is, úgy egyénileg mint közösségileg.

Ennek a meccsnek nem a győzelem az eredménye, hanem a függés. Függés az elképzelésektől, amelyeket a férfiaknak tulajdonítunk: így érthető, hogy az alacsony önértékelésű nők rivalizálnak a legkártékonyabban.

LoL... A rohadt férfiak a szexuális vonzóságukkal függőségben tartják szegény nőket!

És nyilvánvaló, hogy a küzdelem már elszakadt a férfiak közvetlen vágyaitól, már önálló entitássá nőtte ki magát ami kizárólag a nők belügye, hiszen általuk is tudottan és beismerten olyan szempontok alapján zajlik, ami a férfiakat nem érdekli. Mi a tökömért kényszerítenék a férfiak a nőket, hogy olyan módon küzdjenek ami a férfiaknak érdektelen?!

Az alacsony önértékelésre vonatkozó meglátás passzol, csakhogy öngól, ugyanis nyilvánvalóan a csúnya nőket sújtja jobban, akiket ez az egész cikk ártatlan áldozatoknak kíván feltüntetni. A feministák, a HVG-s szociálpszichológusok, a német könyvírónők pontosan az alacsony önértékelés miatt érzik szükségesnek egyfolytában arról papolni, hogy a férfiaknak őket kellene kívánnia, nem pedig a csinos csajokat (akikre az említett csoportnak számtalan becsmérlő jelzője van).

Az a nő vesz részt ebben a harcban a legritkábban, aki nem hasonlítgatja magát másokhoz, hanem a saját értékeire koncentrál.

Értsd: a szép nők általában nem olyan kicsinyesek mint egyes csúnyák, mert nem érzik úgy hogy mások eltiprásával kellene érvényesülniük. Akinek a "saját érték" a jó fizikadoga, az viszont egy életen keresztül fog panaszkodni az üresfejű szépségek érvényesülése miatt.

Napjainkban a várható élettartam megnövekedése is bizonyára hatni fog a nők egymás közötti versengésének megváltozására, hiszen a menopauza csökkenti a nők közötti biológiai indíttatású rivalizálást.

Akkor mégsem a férfiak parancsa a dolog, hanem biológiai indíttatású? Nahát...

Megbújik a cikkben egy olyan nem rendesen kifejtett felhang, hogy a nők biológiai eredetű csatározása nemes és szép dolog lenne, csak a férfiak parancsára változott át aljas pletykálkodássá és burkolt sértegetéssé. Kíváncsi lennék a cikkíró hogyan képzeli el az eredeti női harcot - vajon milyen eszközökkel nyírták egymást a nők amíg a gonosz patriarchátus bele nem szólt a dologba? Nyíltan és őszintén megbeszélték, hogy ki a jobb, és automatikusan az nyerte el a férfi kegyeit? Hm. Ha magát a harcot az evolúció alakította ki, akkor logikusan az eszközeit is, nem? Vagyis a nők szimplán azokkal a fegyverekkel harcolnak, amiket a természet adott nekik, ez mindigis így volt, és semmi köze a nőelnyomáshoz. A nők azért cicaharcolnak, mert a természet erősen korlátozza számukra az akaratlagos megszépülést, és az ösztönviláguk még nem idomult hozzá a plasztikai sebészet lehetőségeihez.