Aki unja, hogy a politikát cincálom az nyugodtan lapozzon, nem fogok megsértődni. Nagyon sok újdonságot már úgysem lehet mondani e téren, de azért úgy érzem a korábbi írásaimhoz képest egy kicsit tisztábbra sikerült csiszolni a témát.

Mivel a politika - tág értelemben - az ország ügyével való foglalkozás, alapvető fontosságú, hogy ki hogyan tekint magára az országra. Rengeteg zavar forrása a modern politikában, hogy a ránézésre két egyértelműen meghatározott ellentábor valójában háromféle gondokodásmódot takar e téren.

Egyesek az országot mint egy nagy közösséget látják, aminek tagjai felelősséggel tartoznak egymásért. Számukra a lét csapatjáték, amiben az ország, mint afféle nagycsalád, együtt vesz részt, és ahol a lemaradókat, a gyengéket a közösség kötelessége segíteni. Ennek modern megvalósítása a közteherviselés, a jóléti állam, a szociálisan érzékeny adóztatás-segélyezés.

Mások az országot egyének laza közösségének tartják, ahol mindenki önmagáért felelős. Ezen elképzelés szerint minden közösség - így maga az ország is - önkéntes és bizalmi alapon kell hogy szerveződjön, és nem szabad valamiféle "közjóra" hivatkozva az egyének jogaiba gázolni. Itt közteherviselés helyett az önkéntes adakozásra és segítségnyújtásra esküsznek.

A harmadik látásmód az országot különböző csoportok egyvelegének látja, ahol az emberek se nem individuumok, se nem egy közös nagycsalád tagjai, hanem a különböző csoportokhoz tartozásuk által definiált identitások metszetei - bőrszínek, vallások, nemek és nemi irányultságok képviselői. Ez a gondolkodásmód automatikusan jó és rossz csoportokra bont mindent, elnyomókra és elnyomottakra, akik értelemszerűen harcban állnak egymással.

Az első kettő a hagyományos balos és jobbos gondolkodás alapjai, míg a harmadik egy viszonylag új látásmód, aminek a kidolgozói a kulturális marxizmus nevet adták, de ismert még haladó, progresszív, és számtalan egyéb néven is. Ez a fajta világlátás - az egyszerűség kedvéért így fogalmazva - nem akart harmadik félként nyíltan a küzdőtérre lépni, ehelyett szép lassan beszivárgott mindkét ellenfelébe, amennyire azok engedték. A tradicionális jobboldalon a jelenlétük az alig érezhetőtől a kellemetlenül tolakodóig terjed, a hagyományos baloldalt viszont teljes mértékben felforgatták és magukévá tették.

Ma a magyar és a nemzetközi politikai palettán egyaránt alig akad olyan párt, ami ne lenne megfertőzve a progresszív eszmével - még a fidesz és a jobbik is elsüt időnként olyan gondolatokat, amik különböző identitásokra osztják az országot, és ezeknek a konfliktusáról beszélnek. Velük szemben, az ellenzékben pedig nincs egyetlen olyan valamirevaló párt sem, ami ne az identitáspolitikára építené a platformját.

Az individualista világlátás azért jó, mert zászlajára tűzi az egyén szabadságát, a magántulajdonhoz és az elvégzett munka gyümölcséhez való jogot, a kisember védelmét az állammal szemben, az egyéni felelősségvállalást úgy önmagunk, mint a környezetünk felé, és így tovább.

A kollektivista felfogás pozitívuma, hogy az emberi szenvedés mérsékléséért dolgozik, igyekszik csökkenteni a társadalmi szakadékokat, segít azokon akiken mások nem segítenek.

Az identitáspolitika azért jó, mert olthatatlan gyűlölséget kreál ott, ahol addig nem volt.

Az identitáspolitika velejárója, hogy a jó és rossz csoportok előre definiálva vannak, azokról vita nincs, azokban változás soha nem állhat be. A fehérek és a férfiak elnyomók, a nők és a színesbőrűek áldozatok, és ez akkor is így lesz, ha a 2300-as évekre a bolygó lakosságának 99%-át leszbikus néger nők adják. Higgyük el, meg fogják találni a módját, hogy múltbeli sérelmekre, történelmi elnyomásra, rabszolgaságra és miegyébre hivatkozva megindokolják, miért a fehér férfi az ellenségkép még mindig. Nüanszoknak és ellenérveknek helye nincs.

Az oszd meg és uralkodj politikája ugyanakkor automatikusan építi be a hívők fejébe a felsőbbrendűségi téveszmét, mivel úgy érvel, hogy ha te egy rossz csoport részeként elfogadod az identitáspolitikát, azzal kiemelkedsz a mezei prosztó elnyomók közül. (Voltaképp ez az egyetlen reményed a megváltásra.) Hiába vagy te fehér férfi, ha elhiszed a zagyva hülyeséget arról, hogy a fehér férfiak elnyomók, azzal máris felmentetted magad, és felszabadultan fröcsöghetsz a többi fehér férfira. A fiktív bűneid megbocsáttatnak, a báránybőrbe bújt sakálok nyájának része lehetsz - amíg meg nem botlasz valahol, mert akkor a többiek szétszaggatnak.

Az identitáspolitika másik következménye a fiatalok körében terjedő frusztráció és depresszió, ami abból ered, hogy ha elnyomó és elnyomott csoportokban gondolkodnak, akkor hirtelen ellenségek között találják magukat. Az ember egy darabig el tudja hitetni magával, hogy a férfiak, fehérek, heterók elnyomónak feltüntetése nem jár az ő meggyűlölésükkel; illetve hogy a férfiak, fehérek, heterók tudatalatti gyűlölete nem mérgezi meg az emberi kapcsolatokat, de egy idő után elkerülhetetlenül összemosódik az ideológia és a valóság. Egy progresszív fiatal olyan világban él, ahol az apja elnyomó, mert férfi, az anyja elnyomó, mert fehér, a testvére elnyomó, mert heteró, ugyanakkor ezeket szeretnie kellene, hiszen a családi kötelékek azért mégiscsak jelentenek valamit. A modern progresszívek világában kevés a szövetséges és nagyon sok az ellenség, ez pedig a kevésbé robosztus elméket gyorsan összegyűri. Ugye ismerjük ezt minimum a feminista nőktől, akik fennhangon hirdetik, hogy nem gyűlölik a férfiakat, hiszen nekik is van partnerük, ugyanakkor a férfiak szemét trógerek, mert széttett lábbal ülnek a metrón. Ez a folyamatos és feloldhatatlan kognitív disszonancia vezet oda, hogy egyes progresszívek megtanulják alkalomszerűen kikapcsolni a fejükben a propagandát, hogy néha-néha élvezhessék az életet anélkül, hogy mindenben a különböző identitások véres küzdelmét látnák.

Az identitáspolitika harmadik velejárója a szabad asszociációkon alapuló gyűlölködés. Ha egy rossz csoportot össze lehet kötni egy másik csoporttal, az is rosszá válik, a kettő együtt pedig végképp utálatossá. Az emberi létezés teljes egészében arra redukálódik, hogy ki melyik csoportoknak a része, illetve melyik gondolat milyen csoporttól származik. A jobboldal ilyen szemmel nézve összekötődik a fehér, keresztény, heteró patriarchák képével, így tehát amit a jobboldal gondol, tervez vagy csinál, az mind kizárólag rossz lehet és elnyomó. Ezzel persze az is faék egyszerűségűvé változik, hogy a "jó" embernek a "jóság" eléréséhez vagy fenntartásához nem kell csinálnia semmi mást, mint következetesen annak az ellentétét amit a "rossz" emberek csinálnak. (Ha a jobbosok korlátoznák a migrációt akkor a jóembereknek kötelező azt korlátlanul támogatni.)

Ugyanennek az asszociációs játéknak a másik oldala, hogy szerintük mindenki aki a jó csoportokhoz tartozik automatikusan az identitáspolitika híve. Mivel a heterók a rossz, a melegek pedig a jó csoport, ezért a heterók nyilván mind jobbosok, a melegek pedig nyilván mind progresszívek. A nők is balosok, a színesbőrűek is - kivéve ha aztán az "ellenségre" szavaznak, amely esetben viszont az identitásuk árulói. Eszükbe sem jut, hogy a faji és nemi hovatartozás a politikától valójában teljesen független, sőt, a progresszíveknek még a homoszexualitásra sincs kizárólagos monopóliumuk. Persze aki mindent az identitások görbe tükrében néz, annak ez alapvetően felfoghatatlan elképzelés. Hát hogyan szavazhat egy néger egy fehér emberre, miféle megcsúfolása ez a világ rendjének?! Minden rendes néger automatikusan négerre szavaz, annak hiányában pedig a progresszív jelöltre, hiszen az a négerek képviselője, a konzervatív pedig a fehéreké! Fel sem tűnik nekik, hogy ez miféle rasszista agymenés.

Mindeközben az identitáspolitikában hívőnek be sem kell ismerni, hogy ő balos - ő nem azért van a jobboldal ellen, mintha balos lenne, hanem mert a jobboldal "elnyomó". Ez lehetőséget ad arra is, hogy a jobboldalt en bloc kiáltsák ki szélsőségesnek, hiszen amit a rohadt elnyomók csinálnak az önmagától szélsőséges, nem pedig azért, mintha valóban az lenne. Így válik "széljobbossá" például a fidesz, ami egyébként évtizedenként egyszer kacérkodik a szélsőségesség gondolatával, de aztán gyorsan lekapja magáról és visszazárja a sublótba. A progresszívek úgy visítanak Orbánra, mintha épp a nyakukhoz tartaná a bökőt, aki egyébként köszöni szépen, történelmi mércén nézve semmi szélsőségeset nem csinál, mondhatni konzervatívan konzervatív. A fokozatokat nem ismerő haladók szerint Orbán Hitler, tőle jobbra Vona is Hitler, és aki még tőle is jobbrább van, az is Hitler. A lényeg, hogy mindenki szélsőséges aki nem hisz az identitáspolitikában, és az ilyeneket természetesen üldözni kell, cenzúrázni, ellehetetleníteni, magánéletében tönkretenni. (Ugye emlékszünk Ákos és a t-kom sztorijára, amikor Ákosról kiderült, hogy Hitler, mivel a magánvéleménye nem progresszív.)

...

Ez a politikai kettősségnek álcázott hármasság az oka annak, hogy sok "normális" balos nem találja a helyét a modern baloldalon, illetve hogy a legtöbb identitáspolitikában utazó szerencsétlen váltig tagadja magáról, hogy balos lenne. Paradox módon akik balosnak tartják magukat azok nézeteikben többnyire a libertáriusokhoz húznak, akik viszont "középutasnak" tartják magukat valójában újmarxista balosok. Hab a tortán, hogy ezt általában nem is tudják magukról, mivel akiktől eltanulták a beteg identitáspolitikai nézeteket azok ezt elfelejtették velük közölni.