Előszó: Ez a cikk szövegfal spirituális jellegű eszmefuttatásokat tartalmaz - akinek az ilyesmi nem inge, az ne is fáradjon az olvasással. Vicces módon írás közben véletlenül bukkantam Szendi Gábor hasonló témájú cikkére, de ő "csak az igaz ami bizonyított" gondolkodásmódú ember lévén nyilván nem is érinti a spiritualitást. Ezzel nekem nincs semmi bajom, nem kell mindenkinek ugyanúgy látnia a világot. Mivel az ő cikke a hírlevelében jelent meg, ezért nem linkelek rá, de feltételezem, hogy akit nagyon érdekel a dolog az valószínűleg megtalálhatja - ő az önismeret illúziójáról beszél.
De térjünk a lényegre...
Nem hiszek a szabad akaratban. A tudat (az a tudományos értelemben megfoghatatlan valami, ami az emberek fejében lakik és figyel) azt hiszi hogy irányítja az eseményeket, de ez csak illúzió. Színházi hasonlattal élve úgy gondolom: mi a szerepek vagyunk, nem a színészek. Ami körülöttünk zajlik, az egy sztori ami megtörténik velünk - a cselekedeteink csak annyira a sajátjaink, mint Othellóé mikor megfojtja Desdemonát. Ő is hiheti, hogy szabad akaratából tette, csakhát az az igazság, hogy valaki más írta meg a darabot.
De miért gondoljuk másként? Miért hiszi az ember, hogy ő cselekszik?
Az emberi elme egyik fontos feladata elhitetni ezt a tudattal (mondhatjuk úgy, hogy saját magával, vagy tekinthetjük az elmét és a tudatot külön dolgoknak, ez most mindegy). Elgondolkodott már valaki, hogy a hipnotizáltakba programozott utasításokról miért gondolja azt utólag minden egyes áldozat, hogy a saját döntései voltak? Azért, mert ebben az állapotban éljük le az egész életünket. Történnek velünk dolgok, és az elménk folyamatosan azt bizonygatja, hogy ezeket mi akartuk. Azért emelkedik fel a karod, mert fel akarod emelni, ugye? Kivéve mikor önkéntelenül mozdul, vagy álmodban, vagy hipnotikus utasításra. Akkor nem akarod és mégis mozog, de ezek nyilván csak kivételek... Máskor meg épp azt akarnád hogy mozduljon, de nem teszi - dehát ezt is ki lehet magyarázni. A karod néha egészen úgy működik, mintha irányítanád, ezért könnyen elhiszed, hogy ez így is van. És amikor valakibe belehipnotizálják, hogy a csettintés után felébred, fogja az esernyőjét és lemegy a második legközelebbi boltba répáért, akkor később égre-földre fogja bizonygatni, hogy ezt mind ő akarta így csinálni, attól függetlenül, hogy nem esik az eső, nem szereti a répát és van bolt közelebb is.
A szabad akarat hiányát látszik alátámasztani az is, hogy az agykutatók szerint hamarabb történik meg a testi szintű akció, mint az arra vonatkozó agyi döntés. Minden józan logika szerint fordított sorrendben történnek a dolgok, mint kellene, hiszen elvileg az agyad utasítja a kezed... Benjamin Libet kísérleteiről és a szabad akarattal kapcsolatban adódó következtetésekről szó esett a magyar sajtóban is pár éve, de a kialakult vita értelmetlennek bizonyult. Az egyik fél valamiféle fizikai-kémiai determináltságot akart bizonyítani, a másik ezzel szemben a szabad akarat létét, és senkiben nem ötlött fel a harmadik lehetőség, a helyes megoldás: a spirituális determináltság. Nem vagyunk sem az elektronok vagy az idegpályák rabjai, sem szabad cselekvők akik bármelyik pillanatban dönthetnek bárhogy, cselekvésbe is fordítva a gondolatot.
Az emberi élet, jobbhíján így fogalmazva, egy felsőbb hatalom által írt színdarab eljátszása. Ebben Othello akkor is megfojtja Desdemonát, ha a fejében lakozó szemlélő voltaképpen nem akarja. A sztoriban fojtogatás van, úgyhogy az lesz, ha tetszik, ha nem. Ilyenkor jön a "hirtelen düh" és az "azonnali megbánás". Othello csak áll, értetlenül nézi a kezeit, és nem érti mi a túró történt. Persze, mérges volt, de gyilkosságról azért nem volt szó... Biztos nem tesz ilyet, ha eszénél van!
Ha folytatjuk a színházi hasonlatot, akkor viszont a fojtogatással tulajdonképpen nincs semmi baj, hiszen a színpadon történik. Nincs "valódi" áldozat, játék az egész. Ha mi a szerep vagyunk, akkor a lélek a színész, aki a lélekvándorlással szerepről szerepre ugrándozik - pont mint a valódi színészek a különböző előadásokkal. A szerepnek nincs valódi jelentősége; a színésznőnek attól semmi baja nem lesz, hogy Desdemónaként megfojtják a színpadon - másnap Kleopátrát játszik, harmadnap Bovarynét. Minden egyes darabban ölhet és meghalhat, ennek semmi jelentősége és semmi következménye: nincs karma és nincs pokol, ahogy Brad Pittet sem büntetik meg amiért valamelyik filmjében szitává lő valami statisztát.
Ez a magyarázat minden olyan kérdésre, hogy Isten miért teremtette és/vagy engedi az emberi szenvedést. Miért lenne problémája az írónak azzal, hogy színdarabjában a szereplők szenvednek, bűnöznek és bűnhődnek, meghalnak? Shakespeare talán kegyetlen és gonosz, amiért szegény Rómeó és Júlia meghal? Ez mind csak illúzió, még akkor is, ha egy-egy színész olykor túlságosan beleéli magát, és elfelejti, hogy az előadás után várja az öltöző. Gyerekek betegen születnek, ártatlanok szenvednek, gyilkosok megússzák büntetlenül - ez mind csak akkor embertelen, érthetetlen és kegyetlen, ha a szerepen belülről nézzük. Kívülről szemlélve ez egy sztori, amiben Béla megnyeri a lottót de aztán részegen fának ütközik, míg Kornél sokáig szenved a fogyókúrával majd feladja és arra hivatkozik hogy ilyen a genetikája. Egy sztori 7 milliárd emberi, és ki tudja mennyi egyéb szereplővel, amiben a folytatások végtelenjében semmi jelentősége Béla balesetének, akkor sem ha neki ez tűnik a világ legnagyobb és legfontosabb tragédiájának, amiért a rákövetkező 20 évben minden nap káromolja az Urat, akiben egyébként nem hisz.
Egy jó sztorinak szüksége van ilyen elemekre, különben nem jó sztori, hanem unalmas egysíkú szar. Egy jó sztoriban vannak konfliktusok és szövetségek, bonyodalmak és megoldások, összeveszések és kibékülések, örömök és bánatok. Egy isteni léptékű sztoriban pedig a szó szoros értelmében minden létezik: a legkisebb kellemetlenségtől a legnagyobb tragédiáig, a legkisebb örömtől az eszméletvesztésig juttató eksztázisig, a halálra fagyó hajléktalantól az aranyozott budiba szaró csilliomosig, a terroristától a névtelen hősig mindennek léteznie kell. Nincs értelme ugyanazt a tapasztalást ismételgetni végtelenítve, nincs értelme minden embernek ugyanabba a langymeleg, biztonságos és kényelmes létezésbe leszületnie. Egy olyan világ, ahol nincs konfliktus, küzdelem, tulajdonképpen unalmas. Ki nézne meg egy színdarabot, amiben nincs semmi bonyodalom? És ha mi véletlenül meg is nézzük, az akinek a földi létezésünk a színdarab, vajon kíváncsi lenne rá évszázadokon vagy ezredeken át? Nem tartom lehetetlennek, ugyanakkor túlságosan valószínűnek sem, főleg ha az emberi történelem és az annak keretében jelenleg is zajló sztori mérvadó nézőnk (és egyben írónk) ízlésére vonatkozóan.
A dolog egyik érdekes vetülete, hogy a sztori minden egyes szerepére kell színész, nade ki legyen a rosszfiú? Minden korban és minden helyen vannak "gonoszak", akik másokat bántanak és sanyargatnak, de az ember fejében lakozó szemlélő nem szeret magára rossz emberként tekinteni. Nade ha szabad akarat nem létezik, és emberek ezért akaratuktól függetlenül is egymás ártalmára vannak, akkor hogyan tudnak együtt élni a saját tetteikkel? Az ellentmondás feloldható azzal, ha a gonosz ember elhiteti magával, hogy a látszat ellenére valójában nem gonosz. A legtöbb mezítlábas gonosztevő a "körülmények áldozata"; csak azért üt-vág és káromol, mert parancsba kapta, mert ennie neki is kell, mert a legjobb védekezés a támadás. Ennél eggyel fejlettebb változat amikor az ember azt magyarázza be magának, hogy a gonoszság nem gonoszság, ha ő csinálja. Erre legjobb példa a modern progresszívek, akik szentül hiszik, hogy ha ők hurcolnak meg másokat az teljesen rendben van, hiszen magasan fejlett erkölcseik bármilyen aljasságot indokolttá tesznek az alcsonyabb erkölcsűekkel szemben. Akiket ők bántanak, azokat szabad bántani, mivel állítólag ők is valami ilyesmit gondolnak másokról, ami ugyan nem bizonyított, de indoknak a puszta vád is pont elég.
Mindig és mindenütt van gonosz, de paradox módon a legtöbbször ezt ő nem tudja magáról - így ha az ember egy konfliktus mindkét oldalát meghallgatja, gyakran az lehet a benyomása, hogy itt két "jó" küzd egymással. Jó és gonosz egyformán azt hirdeti, hogy ő az igazságért harcol, a jó ügyért, a békéért, ésatöbbi. Van egy többé-kevésbé használható módszer a valóság kiderítésére: az a "gonosz", aki bele akar túrni mások önrendelkezésébe, és az a "jó", aki csak védeni akarja a sajátját. Legyen a téma rabszolgaság, hódító háború, vagy épp politika, vallás, ideológia, ez az ellentét örök. Mindig van aki szeretne mások életével helyettük rendelkezni, akár egyszerű önzésből, akár felsőbbrendűségi tévképzet okán. Ez alapján egy másodperc sem kell annak felismerésére, hogy korunk "gonoszai" az autokrata jellemű progresszívek, akik az állam erejével visszaélve akarják mások jogait megnyírbálni, illetve saját hitüket és életmódjukat mindenki számára kötelezővé tenni. A cigányokat, menekülteket, zsidókat, nőket, melegeket, ésatöbbieket pártoló ilyen-olyan "jogvédők" nem a védenceik szólásszabadságáért küzdenek (hiszen az eleve adott), hanem a többiek szólásszabadságának elvételéért. Nem az a lényeg, hogy kiteljesíthessék a saját önrendelkezésüket, hanem hogy elvehessék másokét. Örök vesszőparipám a feminizmus: őket sem az érdekli, hogy bármelyikük élhet egyenrangú párkapcsolatban, alapíthat vállalkozást ahol olyan fizetést ad és úgy kezeli a nőket ill. férfiakat ahogy neki tetszik, vagy hogy a nővérkéikkel azt gondolnak, mondanak és tesznek amit akarnak. Ezek a lehetőségek máris adottak minden egyes feminista számára, ezen nincs mit küzdeni. Számukra ehelyett az a cél, hogy a feminista elveket mindenki másra rákényszeríthessék.
Ez a kitérő úgy tűnhet, mint egy szokásos erkölcsi ítélet jó és rossz között - bizonyos értelemben az is. A darabon belül, mint szereplő úgy érzem jobb életünk lehetne zsarnokok nélkül. Úgy gondolom a paraziták és elnyomók léte fölösleges és káros. Szerepen belül igenis elítélem őket, mert amit tesznek az az emberi erkölcsök szerint elfogadhatatlan. Ezzel együtt tudom azt is, hogy mindez csak játék, amiben oszthattuk volna fordítva is a szerepeket. Kuruc vagy labanc: szerencse kérdése, illetve a reinkarnáció során úgyis forog és kiegyenlítődik minden. Bár ellenszenvet érzek azok iránt akik el akarnak nyomni, tulajdonképpen hálás lehetek nekik amiért felvállalták az emberi és erkölcsi selejt szerepét - így legalább nem nekem kell. Biztosan szarabbul érezném magam egy progresszív ember bőrében, naponta küzdve a kognitív disszonanciával, hogy szeretné magát jó embernek látni, de amit tesz és mond az minden, csak nem jó. Maradjon csak a saját bőrében ő, nekem meg jó lesz az enyém, már úgyis beleszoktam. A saját elveimmel és erkölcseimmel nagyjából megbírkóztam: nem ártok senkinek és nem akarok beleszólni senki életébe, így nagy gondom már nem lehet :-) Minden harcom arra irányul, hogy megvédjem magam és a barátaim, szeretteim azoktól, akik ránk akarják erőltetni az akaratukat. Tudom, hogy ennek végső soron nincs jelentősége, hogy a színpadi szereptől függetlenül egyik lélek sem jobb vagy több mint a másik, de azért megnyugtató érzés a valóban jó oldalon állni - vagy legalábbis mentes a kognitív disszonanciától, és talán ez a legtöbb ami bármilyen erkölcsről vagy életelvről elmondható.
...
El lehet végezni egy kísérletet, szerintem vicces: határozzuk el, hogy nem hozunk semmilyen döntést 5 percig. (Vegyük észre, hogy ez nem egyenlő annak a döntésnek a meghozatalával, hogy szándékosan nem fogunk csinálni semmit 5 percig.) Engedjük el a tudatunkat és egyszerűen csak ne hozzunk új döntést - sem azt, hogy levegőt veszünk, sem azt, hogy ránézünk valamire, sem azt, hogy kimegyünk a mosdóba. Semmit. Érdekes módon nem csak a világ nem áll meg, de mi magunk sem. A testünk mindenféle tudatos beavatkozásunk nélkül is tovább végzi a tennivalóját: nézelődik, fészkelődik, ha kell kimegy vécére is, és nekünk ehhez egyetlen makulányi döntést sem kell meghoznunk. Ha 5 percre letesszük azt, amit szabad akaratnak hiszünk, rá fogunk jönni, hogy minden tökéletesen ugyanúgy zajlik tovább, mintha töretlenül használnánk. Persze ebben szerepet játszhat a tudatalatti, tudatfeletti, vagy bármilyen más, pszichológusok által felcímkézett mechanizmus - nincs szükség Istenre vagy lélekre ahhoz, hogy a testünk automata módban lézenghessen. Oké, de ez a szabad akaratra nézve ugyanolyan kellemetlen következményekkel jár, mint ha Isten bábozna velünk. Ha pusztán a tudományt vesszük, akkor is ott a kérdés: hányan laknak a fejünkben, akik mind irányítani akarnak? (És a még érdekesebb kérdés, hogy hogyan irányítanak ezek, ha nem az agy közvetítésével, amit Libet fentebb linkelt kísérletei kizárni látszanak. A tudatalatti nem az agyban lakik?)
Ha valaki nem hisz a szabad akaratban akkor a legtöbb ellenvetést azoktól kapja, akik szerint ez csak valamiféle mentegetőzés akar lenni azokra a rosszcselekedetekre, amiket az illető elkövetett, vagy el akar követni. Ha azt mondom nincs szabad akaratom, 10-ből 6 ember azzal reagál, hogy biztos valami szörnyűséget akarok csinálni, és ezzel a hülye kifogással remélek kibújni a felelősség alól. Hiszik ezt annak ellenére, hogy én speciel még soha senkit nem hallottam ezzel védekezni ilyen esetekben. Mintha attól tartanának, hogy ha valaki elkezd az eleve elrendelésben hinni, az azonnal valami aggresszív, felelőtlen, önző brigantivá változik, aki folyamatosan rosszat tesz és csak a vállát vonogatja, hogy ő nem tehet róla. Szerintem ez óriási hülyeség, mert ha az ember normális, vagyis nincs benne a jellemében mások sanyargatása, akkor ezen nem változtat semmiféle absztrakt hittétel. Ha valaki rosszat tesz és a szabad akarat hiányára fogja a dolgot, az már azelőtt is tetű volt hogy találkozott volna az előre elrendeltség elméletével.
Illetve az ember jellemét mégiscsak megváltoztathatja kissé a szabad akarat nyűgének elhajítása: nyugodtabbá, felszabadultabbá és békésebbé teheti, tekintve hogy nem görcsöl annyit mindenféle felelősségen, hibán és botláson. Miféle felelősségem lenne nekem másokért, ha egy előre megírt sztoriban szereplek? Ha a felelősség nem létezését felismerve az illuzórikus teher leesik a vállamról, felszabadultabb leszek és örömtelibb, ami a környezetemnek is tiszta haszon. Immár nem azért gondoskodom bárkiről, vagy töltöm vele az időmet, mert az valamiféle erkölcsi kötelességem, hanem egyszerűen szeretetből. Felelősség hiányában eltűnik az ember lelkéről a nyomás, a stressz nagy része. Ha megérted, hogy a dolgok egy bizonyos sínen mennek, és korábban is azon mentek, akkor azt is megértheted, hogy tök fölösleges rágni magad mindenféle jövőbeli buktatókon vagy múltbéli hibákon. Ez egy sztori, és a legjobb amit tehetsz, ha elkezded nézni mint egy filmet. A rossz dolgokba (amik sajnos óhatatlanul megesnek mindenkivel) nem kötelező annyira beleélni magad. Ha filmet nézel, akkor a kellemetlen jeleneteknél egyszerűen gondolhatsz arra, hogy ez csak egy jelenet, aminek hamarosan vége. Nem kell a szívedre venni, nem kell depresszióba esni, nem kell a fájdalomnak a lényed mélyéig hatolnia.
Ha létezik szabad akarat, az valószínűleg annyira korlátozódik, hogy a fejedben lakó szemlélő hogyan szemléli a filmet. Az egyetlen dolog, amire talán van befolyásod, az a belső lelki/szellemi reakciód a világban zajló eseményekre. Nem tudod megakadályozni a lábtörést, a hörcsögöd halálát, az állásod elvesztését, vagy hogy a kocsmában épp kifogyott a kedvenc söröd. Ezek a dolgok megtörténnek, és neked maximum afölött van hatalmad, hogy miképp reagálsz ezekre, hogyan éled meg őket. Nézz meg egy kutyát, hogy hogyan reagál egy lába elvesztésére: sehogyan. Megy tovább töretlenül, mintha mi sem történt volna. Számára az élet történések egymásutánja, amikben leragadni, a múlton rágódni, a saját balszerencsénket átkozni vagy kihagyott lehetőségeken siránkozni értelmezhetetlen hülyeség, az önsorsrontás netovábbja. A világ, mint olyan, adott, te viszont úgy reagálsz rá, ahogy akarsz. Kilőheti a rendőr a fél szemed egy tüntetésen, leléphet az asszony a gyerekkel, ráeshet egy űrállomás az új kocsidra - ezek mind a film részei, amikről dönthetsz úgy, hogy leszarod vagy kiröhögöd. Persze ez mindig annál nehezebb, minél inkább beleéled magad a szerepbe. Ha csak egy életed van, és az ez, akkor tényleg nagy gebasz, hogy fáj a könyököd meg felvitték a tej árát. Akkor nincs miért lazítanod, nincs miért elengedni a feszültséget, hiszen minden egyes pillanat versenyhelyzet, bármilyen apróság a különbséget jelentheti egy sikeres vagy sikertelen élet között. Rohannod kell a jóba, meg a rossz elől, döntéseket kell hoznod a szabad akaratoddal, amikről rendszerint utólag derül ki, hogy nem állt rendelkezésedre minden szükséges információ és voltaképpen csak a szerencse sodor jobbra-balra. Ha sikeres vagy mondhatod, hogy ez mind a te érdemed, de ha másnap mindent elvisz az adóhivatal akkor a balsors ártatlan áldozata lettél... Ha sikeres vagy mondhatod, hogy a szabad akaratban nem hinni csak a lúzerek mentsége. Mindenki hajlamos a saját sikereit és a mások bukásait az egyéni képességek számlájára írni, mások sikereit és a saját bukásokat viszont kívülálló okokra visszavezetni. Talán dobjuk félre ezt az egész elferdült hülyeséget, és fogadjuk el, hogy a jósors nem egyéni érdemek alapján kerül kiosztásra.
...
Elmerengtem a minap csak úgy a saját szórakoztatásomra azon, hogy tulajdonképpen mit is jelent szép magyar nyelvünkben a "szabad akarat" szóösszetétel. Ha valakinek az akarata szabad, akkor azt akar, amit csak akar. Akarhat toronyórát lánccal, habcsókot táncosnőkkel, méteres lőcsöt vagy feszes melleket - kizárólag rajta múlik. Hogy ebből aztán a valóságban mi manifesztálódik, annak viszont már semmi köze az illető akaratához. Ilyen értelemben teljes a szabadság: akarni bármit lehet. Ez sajnos nem jelenti, hogy életünk bármely pillanatában meghozhatunk bármilyen döntést, és akkor onnantól úgy lesz. Például de jó lenne otthagyni az átkozott melót, és elköltözni egy trópusi szigetre kecskét tartani - valahogy mégsem tesszük meg. Valamiért nem mentünk oda ahhoz a szimpatikus valakihez megismerkedni, és már késő. Sok dolgot szeretnénk, amire az elvi lehetőség meg is van, de valahogy nem tesszük meg. Lehetne az életünk csordultig tele örömmel, ha csak a vágyainkon múlna. Mindannyian akarunk egy rakás dolgot, amiből kvázi semmi nem valósul meg, és mégis töretlenül hiszünk valamiféle szabad akaratban.
...
Az egyik fentebbi gondolatmenet következménye, hogy világi módszerekkel sosem fogjuk tudni megszüntetni a nyomort, a betegséget, a szenvedést. Lehet egy rendszer kapitalista vagy szocialista, demokratikus vagy diktatórikus, tudományos vagy vallásos - mindegyikben lesznek elesettek és szerencsétlenek, meg persze tehetősek és szerencsések is. Moszkvában és Washingtonban egyaránt voltak és vannak hajléktalanok, sőt, egy olyan világban élünk, ahol nagyjából annyi lakás áll üresen, amennyi hajléktalan alszik az utcákon. És mégsem fognak soha beköltözni, de nem azért, mert az önző tulajdonosok nem engedik be őket, hanem mert az ő megírt szerepük az utcán alvás. Az emberi létezés törvényei (egyelőre) nem engedik másképpen. Ebből semmi más nem fog tudni kihúzni minket, csak ha a történet írója lezárja az aktuális szezont és nekilát megírni a következőt, ami feltehetőleg azzal fog kezdődni, hogy az emberiség egy spirituális jellegű ugrást tesz és felülemelkedik a jelenlegi természetén. Addig tök fölösleges azon feszengeni, hogy milyen politikai vagy gazdasági változások fogják megoldani a gondjainkat: semmilyenek. Persze az egyéni életek kavarognak, valaki felemelkedik míg más elbukik, de kollektíve nem megyünk sehová.
Én személy szerint nem igazán értem a történetet író entitás szándékait, mert epizódról epizódra romlani látszik a szituáció. A környezetünk pusztul, a növény- és állatvilágot mi magunk fojtjuk és mérgezzük meg, a legfelső politikai és pénzügyi elit pedig a legjobb úton van a többiek permanens rabszolgasorba taszítása felé. Olvasóként azt mondom: ez a könyv vagy egy kurvanagy tragédiába fullad hamarosan, vagy pedig valami hihetetlen méretű katarzissal sikerül megfordítanunk a jelenlegi trendeket. Ha nem jön a pár sorral fentebb elképzelt spirituális szintlépés, akkor csak a "földi" megoldások maradnak: a bankárok és politikusok felhúzása lámpavasakra, valamint a bolygó meggyógyítása a további sanyargatás helyett. Vajon megérjük ezek közül bármelyiket? Meglátjuk még a történet folytatását? Aki hisz a saját szabad akaratában, az tegyen valamit a szebb alternatívák érdekében. Van rá egy ezresem, hogy most többen is gondolnak valamilyen cselekvésre, amiből aztán nem lesz semmi, mert csak hisznek a szabad akaratban, de nem birtokolják azt :-)
Utolsó kommentek