Félreértések elkerülése végett: tévésorozatokról fogok beszélni, mert arra van kedvem. További tisztázásképpen azt is közölném, hogy tévém ugyan nincs, de netem az van, ezért belenézegetek pár izgalmasnak ígérkező sorozatba, többnyire angol eredetiben. Naszóval...

Zsibbad a fél agyam a hollywoodi kaptafáktól, amiket majd' minden sorozatba belegyömöszölnek. Nem is az apróságokon van a hangsúly, hanem az alapvető dolgokon, mint a műfaj, a mondanivaló. Annakidején, a Star Treknél formabontó újítás volt, hogy sci-fi sorozat létére társadalmi / szociális kérdéseket is boncolgatott. Mára már ettől sebes az összes farpofánk. Minden sorozatból ez ömlik a nyakunkba, kéretlenül és ügyetlenül, messze túlerőltetve.

Nézzünk pár példát. Mondjuk kezdjük a Csillagközi rombolóval (Battlestar Galactica), ami a femináci szellemű újragondolás miatt eleve sántán indult, de azért elboldogult valahogy. Űrcsaták, robotok, lövöldözés, izgalom, tragédia. Nézhető volt, igaz elsősorban mint "rágógumi a szemnek", de hát az sem feltétlenül megvetendő. Aztán az egész átment politikai kötélhúzásba. Mikor 3-6 epizódon keresztül semmi nem történt, csak a párezer fősre csökkent emberi faj demokratikus elnökválasztásának kampányproblémáit ecsetelték, azt mondtam: elmentek ti a büdös picsába. Ez nem sci-fi, hanem lófasz, és ha bármiféle politika érdekel akkor nézem inkább a híreket.

Némileg hasonló utat járt be a Totál szívás (Breaking Bad), ami elméletileg egy rákbeteg kémiatanár kábszergyártási kísérleteiről szóló pszicho-triller-akció-krimi-valami, de szinte azonnal átmegy családi melodrámába. Bocs, de marhára nem érdekel a selejtes személyiségű feleség és a fogyatékos gyerek nyávogása meg hisztije. Nem vagyok antiszociális, de egyszerűen semmi érdekeset vagy izgalmasat nem találok abban, hogy kitalált emberek a saját gigászi jellemhibáik okán elviselhetetlen személyiségük súlya alatt nyögve a kiutat mások szellemi-lelki kínzásában látják.

Ha már fogyatékos gyerekeknél tartunk, ettől szenved a Zöld íjász (Arrow) is. Értem én, hogy a szigetről hazakerült csávónak van családja, de muszáj nekem a tinilázadás karikatúrájába merevedett hülyegyerek világellenes hisztijét végignézni? Élőben sem érdekelne, még ha egy rokon csinálná is inkább rácsuknám az ajtót - ez lenne a "szórakozás" amit szabadidőmben nézek? Na ne fárasszanak. Tényleg ne.

(Íjászunknak van 2 másik hibája, amik az elviselhetetlenség határát súrolják. Az egyik, hogy anyucin és a rendőrbácsin kívül mindenki 22 éves, skatulyából kihúzott topmodell. Nem vagyok a femcsi esztétikaellenes baromságok híve, de azért mindennek van határa. A másik gond, hogy mintha spórolni akartak volna a színészekkel: mindenki legalább 5 szerepet ellát, mindenki mindenkinek a mindenkije, és egy ~8-10 főből álló körön belül zajlik a város teljes élete. A gyerekkori pajtás az ex-nővel kavar, és egyikőjük apja egyszemélyben a várost zsigerelő milliárdos hókuszpók és a szuperharcos szuperíjász főellenség, a másik papa meg a főhősünket üldöző rendőrcsoport vezetője - aminek másik "nevesített" tagja főhősünk volt iskolatársa, a 22 éves topmodell csajszi akivel mellesleg újra összejön. Nem túl tömör ez így egy kicsit? Ez legalább 10 "funkció" amit 3-4 emberbe sűrítettek. Minek? Attól tartottak, hogy ha több az ismeretlen arc, akkor nem tudjuk őket megjegyezni?)

A Dexter is ezen vérzett el (stílusos szóképpel élve): egy ideig izgalmas volt a gyilkosok és nyomozók versenyfutása, de mikor átment az egész két sérült személyiségű ember randizási fiaskóinak naplójába, inkább letettem az egészről.

A walking dead-et még nem volt szerencsém megtekinteni - nagyobbrészt pontosan azért, mert ugyanezt olvastam arról is. Hogy zombi-katasztrófasorozatnak indul, de hipp-hopp átmegy melodrámába, amiben a szereplők személyes zűrjei és lelki vergődései kerülnek a főszerepbe a címszereplők helyett.

A továbbiakat nem is fejtegetném, csak említésképpen: ebbe fulladt bele a Voyager, az újabb Csillagkapuk, a Heroes, részben a Lost, és ki tudja még mennyi sci-fi/fantasy/akció sorozat.

Félreértés ne essék: nem azzal van baj, ha egy sorozat a szereplők lelkivilágáról vagy interakcióiról szól. Baj azzal van, ha egy másról szóló sorozat váratlanul átvált erre. Amikor van jó sztori, lendületes cselekmény, de ezeket hirtelen félretesszük a melodráma kedvéért.

Ha már itt tartunk: hollywood átruccanhatna japánba leckéket venni történetmesélésből, eredetiségből. Egynémely anime - a maga látszólagos gyerekességében is - kenterbe veri a legújabb multicsilliárdos amcsi műremekeket minden létező szempont szerint. És nem valami elvont művészdologra gondolok, hanem arra, hogy a Naruto sztorija még a sokszázadik epizódnál is izgalmas, fordulatos, grandiózus; a karakterek még mindig fejlődnek és megújulnak; az akció látványos, részletgazdag, (többnyire) átgondolt; ésatöbbi. Szóval a hollywoodi szaroknak pont az ellentéte. A BS:G vagy a Dexter 15 epizódot képtelen volt túlélni anélkül hogy lesüllyedtek volna a Született feleslegek szellemi / művészi horizontjára, ahol a műsor összes mondanivalója kábé annyi, hogy Gizi jófej mert nem haragszik a Juditra akkor sem ha az flörtölni kezd Bélával. Fuck.

Kedves médiamágusok Los Angeles határában, ugyan szedjétek már össze magatokat, mert a teljesítményetek egy kollektív lófasz esti fénnyel. A Firefly-t kinyírtátok idő előtt, a Castle hullámzó teljesítményt nyújt (a legutóbbi 2 epizód mestermunka), a Person of Interest meg egymagában nem viszi el a vállán az egész iparágat. A Sherlock okésnak tűnt (nem ez a szar, össze ne keverd), de évadonként 3 epizóddal fél fogunkra sem elég, ráadásul nem is amcsi hanem angol. (Jól mutatja az angol-amerikai minőségi kontrasztot a kétféle feldolgozás különbözősége.)

Ideje lenne kicsit komolyabban venni az egészet, főleg sci-fi fronton, mert nemhogy a nézők elkényeztetéséről nem beszélhetünk, de kifejezetten éheztetve vannak. És szálljatok már le végre a folyamatos melodrámáról, mert végtelenül unalmas és fárasztó. Tudjuk, hogy ha egy sorozat sikeres, akkor addig kell ütni amíg meleg, tehát a végtelenségbe hosszabbítják a megrendeléseket, és ez árt a sztorinak... De ne az legyen az egyetlen sablonmegoldás, hogy az ilyen esetekben elfelejtjük az eredeti irányt és átmegyünk családi vagy társadalmi pszichoanalízisbe. Ahogyan azt is tudjuk, hogy több nő néz tévét, mint férfi, és a nők imádják a "lelkizést", a párkapcsolati szálakat. De azt is lehetne ésszel csinálni, mint például az említett Firefly-ban. Nem kell, hogy a pink lószar kiszorítsa a lényeget. Lehet díszként szórni is, mint capuccinora a kakaóport.