Deansdale

A feminista nők többsége szerint a maradi (hegemón patriarcha ésatöbbi) férfiak nem tudják feldolgozni a nemi szerepek változását. Aztán ugyanezek a nők megfordulnak, és azt kezdik kérdezgetni, hogy hová lettek az igazi férfiak, merthogy nekik olyan példány kellene, amilyen a 100 évvel ezelőtti minta volt, és a modern nemi szerepeket megélő férfiak nem jók. Sírjak vagy nevessek?

Hol vannak a hagyományos nemi szerepeknek megfelelő, régivágású férfiak, akik ugyanakkor nem várják el a nőtől a hagyományos női szerepek betöltését? (Hiszen az nőelnyomás lenne!!!)

Az antifeministák nem értik, hogy a nemi szerepek megváltoztak - ugyanakkor mit csinál ez a sok hülye modern férfi, akik nem képesek felnőni? Ez a generáció selejtes, mert nem olyanok mint a nagyapáik, akik még tudták, hogyan kell úriemberként viselkedni. Kell a fenének a sok alternatív nemi szerepet követő piperkőc, metroszexuális, nerd, gamer, hipszter, lópikula.

...

A modern nők családalapítási elvárásai szerteágazóak és önellentmondóak. Egyfelől ott a dolog romantikus oldala, amiben az elvárások nem sokat változtak az utóbbi 100 évben: a férfi legyen kezdeményező, spontán, romantikus, gáláns, humoros, ésatöbbi. Aztán ott a randizás pragmatikus része, amiben megintcsak nincs változás az elvárásokban: a férfinak legyenek erőforrásai, legyen megbízható és érzelmileg stabil, vállalja a családért a felelősséget és a munkát, etcetera. Ezekkel szemben viszont keletkezett a párválasztásnak egy vadiúj, merőben fölösleges és erősen káros ideológiai oldala is, ami a nőkben elültetett egy rakás újfajta elvárást: a férfi fogadja el a nő függetlenségét és a közöstől független érdekérvényesítését, ugyanakkor ő kötelezze el magát teljesen, szánja mindenét a nő boldogulására, amellett, hogy cserébe nem vár el semmit. A modern férfi attól modern, hogy a hagyományos iga húzása mellett hagyja magát bepalizni a feminista egyenlőségesdivel, ami a mindennapokban úgy csapódik le, hogy nem vár a nőtől háztartásbeli munkát, bármiféle áldozathozatalt vagy akár szexuális hűséget, hiszen az ilyesmi patriarchális nőelnyomás lenne. Nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjünk, ez teljesen egyirányúsítja a kapcsolatokat: ez a rendszer attól modern, hogy a hagyományos női szerepek minden feladatát és felelősségét a férfiakra tolta át, miközben a férfiakról nem vett le cserébe semmilyen terhet. A férfiak felé a hagyományos nemi szerepeik betöltése ugyanúgy elvárás, mint 100 éve, csak most mellette még az új szerepeknek is meg kell felelni. A nőknek ezzel szemben se új, se régi szerepeknek nem kell megfelelni, mert feminizmus.

Hurrá, egyenlőség!

...

Nyilván nem fog minden nő ideális rabszolgát találni, rákényszerülnek a kompromisszumokra. Viszont a hosszútávú kapcsolatban élő felek hozzáállásán erősen látszik, hogy miféle ideológiai startvonalról indultak. Manapság a nők többsége kesereg, hogy a pasija nem eléggé rabszolga. Ellátja ugyan a hagyományos feladatait, vagyis heti 40-60 óra munkával hozza a pénzt, ami mellett valamennyire ellátja a modern feladatait is, hiszen leviszi a szemetet meg ilyesmi, de mégis... Sokkal optimálisabb lenne, ha még többet vállalna, hiszen a nőt túlságosan lefárasztja a feministák elvárásainak való megfelelés. A cél a tökéletes karrier, tökéletes életmód, tökéletes párkapcsolat és tökéletes szülőség egyidejű és folyamatos fenntartása, amiből a legtöbb nő egyet sem képes megvalósítani, nemhogy mindet. Ez természetesen a férfiak hibája. A modern nő életmódja szegről-végről a hagyományos férfimodellt tükrözi, amennyiben az egzisztencia megteremtését helyezi az első helyre, és annak rendeli alá a családi életet. Ugyanakkor azt nem akarják tudomásul venni, hogy ez a férfiaknál mindigis áldozathozatallal járt: a napi X óra munkával a saját gyerekeik neveléséről maradtak le, aminek így az összes öröme, élménye és tapasztalata a nőknél csapódott le. Ez mint férfiellenes sztereotípia vert gyökeret a köztudatban, miszerint a rohadt patriarchák a szegény feleségeikre hagyják a saját gyermekeik nevelésével járó poklot, míg ők vidáman hancúroznak a szénbányákban és a futószalagok mellett. (Kevés munkával és sok pénzzel járó melója a férfiak 1%-nak van talán, ne róluk általánosítsunk.) A modern nők azt hiszik, hogy ők majd a férfiaknál sokkal ügyesebben is meg tudják oldani ezt a problémát, és a teljes karrier mellett teljes családanyák is tudnak lenni. Ez máris lehetetlen, és nem is sikerül senkinek, de ők emellett még a tökéletes párkapcsolatot és a nagyvilági életmódot is követelik! Ha a 21. században egy nőnek nincs lehetősége a fantasztikus karrier mellett mintaanyának lenni, plusz egy testileg-lelkileg-szellemileg önkiteljesítő és kielégítő párkapcsolatban élni, plusz élvezni mindennek a gyümölcsét luxusnyaralásokkal és szomszédpukkasztó léhűtéssel, akkor ott sürgős feminista közbelépésre van szükség a patriarchális nőelnyomás megszüntetésére.

Így hát apuci egyrészt vegye ki a részét a pénzkeresésből, másrészt tehermentesítse a feleségét a házimunkában és gyereknevelésben, harmadrészt 20 év házasság után is legyen romantikus, figyelmes és megértő (ugyanakkor ezekért cserébe ne legyen semmilyen szexuális elvárása), negyedrészt pedig prezentálja magát úgy, hogy a nő lefőzhesse vele a barátnőit, különben jön a válóper.

Ötödrészt csinálja mindezt örömmel és zokszó nélkül évtizedeken át, mert a véleményére senki nem kíváncsi, ráadásul, ahogy már elhangzott vagy féltucatszor, ne várjon cserébe semmit, mert az nőelnyomás. Hogy a férfin mennyi a teher, az a kutyát nem érdekli - az a fontos, hogy a nők elérhessék az álmaikat. Abban a paradoxonban élünk, hogy a nők sok szerepben akarnak egyszerre sikeresek lenni, de szétforgácsolódnak a feladatok között, egyetlen szerepbe se tudják belefeccölni a szükséges energiát, így még a másodosztályú eredmények eléréséhez is folyamatosan a férfi segítségére szorulnak, akinek így a saját feladatai mellett a nőéit is vinnie kellene. Aztán csodálkozunk, hogy a férfiak többsége kimerült, ingerült, és 7 évvel a felesége előtt teszik a sírba.

A csúnya gonosz hagyományos nemi szerepekben mindenkinek elég volt 1 területen sikeresnek lennie, és máris flottul mentek a dolgok. Mindenkinek világos volt, hogy mik és mekkorák az elvárások, valamint hogy miket lehet azok teljesítéséért cserébe elvárni. Egy ilyen rendben az egyébként nem túlságosan egetverő képességekkel megáldott emberek is lehettek sikeresek, mert végtelen számú minta és példa volt előttük, amit nem volt nehéz követni. Lehet, hogy egyeseknek ez nem elégítette ki az önmegvalósító igényeit, ugyanakkor fix sikerélményt kínált és mindenkinek megadta a lehetőséget mások tiszteletének, megbecsülésének kivívására.

Manapság mindenkinek több fronton kell helyt állnia, ami - mily meglepő - sokkal nagyobb lelki-szellemi terhet ró az emberekre. Annakidején szétosztottuk a feladatokat kétfelé - ma mindenki egyszerre csinál mindent. Akkora hülyévé váltunk, hogy egy manufaktúrás rendszerről visszaálltunk egy céhesre, amivel úgy lerontottuk az életvitelünk hatékonyságát, hogy még a technológiai fejlődés ellenére is sokkal többet stresszelünk és sokkal kevésbé érezzük sikeresnek magunkat, mint ükszüleink. Minél többféle elvárásnak kell megfelelnünk, annál valószínűbb, hogy lesz olyan amiben nem vagyunk érdekeltek vagy tehetségesek, és máris jöhetnek a kudarcok meg az önértékelési problémák.

...

Ráadásul új nemi szerepek voltaképpen nem is igazán léteznek; a férfiaknál totál káosz uralkodik, a régi női helyébe pedig csak a hagyományos férfiszerep némileg csonkolt változatát tettük. A családanya és háziasszony helyére a menedzser- vagy üzletasszony került, dehát mivel ilyen pozíció csak minden századik nőnek jut, a többi 99-nek be kell érnie ugyanennek a lebutított változatával. Magyarul a modern (feminista) női szerep a kilátástalan babramunkában való megöregedés, a cél és tervek nélküli csapongás munkahelyek és kapcsolatok között egyaránt, amíg valahol 30 és 40 között el nem kezd visítani a belső sziréna. Ez sajnos nem azt jelzi, hogy hamarosan baj lesz, hanem hogy a baj már megtörtént. Ilyenkor már veszett fejsze nyele után kell szaladgálni, vészmegoldást találni olyan problémákra amik pár évvel azelőtt még örömteli lehetőségek lettek volna.

(A hülyék kedvéért szúrnám közbe - remélhetőleg fölöslegesen, hátha nem olvassák a blogomat -, hogy ez nem minden egyes nőre igaz, hanem "csak" a fiatal nők többségére vonatkozó általános kilátás. Aki olyat kommentel, hogy általánosítok, és nem minden nő ilyen, az számítson a retardáltaknak kijáró automatikus moderációra.)

Jogos felvetés lehet persze, hogy minek is kellenének rögzített szerepek - csinálja mindenki azt ami boldoggá teszi, csak találja meg hozzá a megfelelő párt! Ez papíron frankó, de a való életben nagyon keveseknél válik be. A helyzet az, hogy bár fiatalon még sok a különc, 30-40 éves korára a legtöbb ember rájön, hogy a valódi boldogságot a családalapításban találja, vagy találta volna meg. A családfenntartáshoz kapcsolódó optimális munkamegosztó szerepek felrobbantása nem adott hozzá semmit az emberek lehetőségeihez, csak összezavarta őket. Most mindenki keresgél, önmegvalósít, kiéli magát, de ez egy beteg illúzió, amivel pont a legértékesebb időt sikerül elpocsékolniuk öncélú, értelmetlen bohóckodásra. A sok "önmegvalósítás" eredménye a rengeteg szingli, jobb esetben a csonka családok (ott legalább már van gyerek!), a lasszóval fogott apajelöltekkel kényszerűségből futtatott kapcsolatok, amikben szinte garantált a válás.

Leromboltuk a hagyományos nemi szerepeket, mert "korlátozták a nőket". Mit jelentett ez a korlátozás? Azt, hogy a nőknek a férfiakkal egyenlő mennyiségű munkája és felelőssége volt. (Csak éppen olyan fronton, amin jobban tudtak teljesíteni mint a bányában.) A feminista mozgalmak nem tűrhették, hogy a nőkön bármiféle felelősség legyen, vagy bármiféle áldozatot kelljen hozniuk a családért. Az ilyesmi férfidolog, ugyebár - mondják a nemi sztereotípiák fő ellenségei. A hagyományos nemi szerepeket muszáj volt szétverni, de mit kaptunk helyettük? Lelki bizonytalanságérzetet, afféle gyökértelenséget, mivel lassan már fogalmunk sincs, hogy mit is kellene csinálnunk, mi számít sikernek vagy sikertelenségnek, és hogyan lehetünk hosszú távon boldogok. Személyes jellegű sikerélmények hiányában csak az objektív siker marad, a pénz, így hát azt tettük az emberi élet megmérettetésének legfőbb eszközévé. A gazdag nyert, a szegény az lúzer, és arról hogy közben a többség stresszes és boldogtalan inkább ne beszéljünk.

Azt ezen a ponton talán már magyarázni sem kell, hogy a hagyományos nemi szerepek bár a fiatalokra korlátozólag hatottak, hosszú távon pont az ő érdekeiket szolgálták: megakadályozták hogy elfecséreljék a fiatalságukat. Korán a családalapítási pályára, és a legkönnyebb, legstabilabb nemi szerepek felvételére állították őket, hogy minél könnyebb legyen viselniük az élet terheit, illetve hatékonyan tudjanak együttműködni a házastársukkal. A tradícionális szerepek boldoggá tették az emberek többségét, vagy legalábbis megteremtették erre a lehetőséget.

Szinte hallom a progresszív tiltakozást, hogy de nem mindenkinek ugyanaz a boldogság! Na ja. És mivel van egy kisebbség, ami stabil család nélkül képzeli el az életét, vegyük el a többség eszközeit a teljes életre. Világos.

Prüszkölnek rám páran a vagyonadó felvetése miatt: micsoda rohadt szoci vált belőlem annak ellenére hogy libertáriusnak mondom magam. Pedig nincs nekem semmi bajom a gazdagokkal, nem akarom őket a házaikból kitúrni, a cégeiket elvenni vagy a bankszámlájukat lefoglalni. Csak annyit szeretnék, hogy a társadalmi szakadékok ne nőjenek tovább, vagy legalább lassuljon a növekedésük. Rákerestem kik ma a leggazdagabb magyarok, hogy kicsit konkrétabb képet kapjak a helyzetről, és találtam pár érdekes dolgot.

A 2015-ös listán szereplők összvagyona megközelítette a 2600 milliárd forintot - ez 160 milliárddal haladja meg az egy évvel korábbit (a múlt évi 180 milliárdos emelkedés után).

Tehát ez a 100 ember két év alatt 340 milliárd forinttal lett gazdagabb, átlagosan fejenként évi 1,7 milliárddal. Vagyis ha - kapaszkodjunk, kérem, nagyon durvát mondok! - kivetettünk volna rájuk évi EGY MILLIÁRD forint vagyonadót, még akkor is fejenként évi 700 millióval gazdagabban jöttek volna ki a bizniszből. Szegény, szegény magyar gazdagok akiktől micsoda igazságtalanság lenne évi 1 milliárdot beszedni (ami egyébként nincs tervben, csak mint elvi lehetőséget boncolgatom), ez úgy lelassítaná a gazdagodásukat, hogy a mai magyar bruttó átlagkeresetnek mindössze 2800-szorosát, a nettó minimálbérnek pedig csak 9500-szorosát vághatnák zsebre tiszta haszonként évente. Csányi Sándor például állítólag 15 milliárddal lett gazdagabb egy év alatt - vagyis több mint 17 ezer minimálbéres munkás egész évi munkájának kompenzációját tette zsebre. Hogy képben legyünk a teljes vagyonának méretével kapcsolatban: a 2015-ös nettó átlagbérrel számolva egy embernek 156 ezer évig kellene dolgoznia, hogy ennyi pénzt lásson. Biztos vagyok benne, hogy Csányi megdolgozott érte és megérdemli, és a szívem szakadna meg érte, ha kivetnének rá egy kis plusz adót.

Az első, 2002-ben megjelent, A 100 leggazdagabb rangsorában szereplők összvagyona akkori áron csupán 632 milliárd forint volt. Ez az elmúlt 14 év alatt több mint a négyszeresére emelkedett

...miközben a minimálbér és az átlagbér tényleges vásárlóereje, illetve úgy általánosságban az életszínvonal gyakorlatilag alig mozdult valamit, és nem is biztos, hogy fölfelé. Miért is zavarná a szerencsétlen csóró melóst a társadalmi szakadékok növekedése? Miért irigykedik azokra, akik a már eleve istentelen méretű vagyonaikat még meg is négyszerezték, miközben ő folyamatosan dolgozva is csak a rezsitartozást tudta felhalmozni? Mit nem értenek azon a birka szoci meg komcsi népek, hogy ez így igazságos, sőt, az lenne még igazságosabb, ha mindenféle akadályt és korlátozást levennénk a leggazdagabbakról, miközben még a minimálbért is eltöröljük? Az lenne az igazán optimális mindenkinek, ha a dolgozók még kevesebbért dolgoznának még többet, miközben a Csányi-félék nem fostrészar 15 milliárddal gyarapodnának évente, hanem 30 vagy 50 milliárddal. Ő aztán biztos lecsorgatna a vagyonából minden éhezőnek és hajléktalannak! Biztos kijárná az áram- meg a gázszolgáltatónál, hogy csökkentsék a rezsit a szerencsétlen dolgozóknál, akik a kamcsatkai és honolului társaikkal szabadpiacilag versenyezve havi 10-20 ezer forintból éldegélnének. (A hülyék, hát miért nem indít mindegyik vállalkozást vagy tanul tovább programozónak?)

Ahogy én látom a helyzetet, a kapitalizmussal nincs probléma per se, ha és amennyiben a vagyoni különbségek egy bizonyos határon meg vannak fogva. Nem lesz attól egy kapitalista rendszer kevésbé kapitalista, ha az adórendszer az n+1-edik százmilliónál elkezd fékező hatást gyakorolni. Viszont ha ez nem történik meg, akkor a szakadékokkal együtt az elégedetlenség is folyamatosan nőni fog, azzal a harag, a haraggal pedig a veszély, ami egy párszor már seggbe harapta a határtalanul harácsolókat. Amikor a szakadék elég széles és az emberek elkezdenek beleperegni, ott már nincs messze a guillotine meg a patyomkin. Éheztess ki elég embert és fanatikus követői lesznek az első szélsőséges hangadónak aki felemelkedést ígér nekik.

Reddit cikket/kommenteket fordítok. Aki tud angolul esetleg nézze meg a további kommenteket is, vannak köztük érdekes morzsák.

Miért nem érdeklik annyira a romantikus sztorik a férfiakat, mint a nőket?

A válasz könnyű megértéséhez abból kell kiindulni, hogy a férfiak és nők különböznek. Ha a szerelem kerül szóba, a férfiak szerepe aktív, a nőké pedig passzív.

Amit a nő a flörtölés során érzelmi hullámvasútnak, rejtélynek, izgalomnak érez, vagyis amit a köznyelv bimbózó szerelemnek titulál, az mind megtörténik vele. Passzívan éli át az események sodrását, az ő aktivitása kimerül az eseményekre adott reakcióiban. A nőnek a románc szórakoztató, érdekes, felemelő.

Ezzel szemben a férfi számára nyilvánvaló, hogy kizárólag a saját cselekedetei vihetik előre a flörtölést. Valamit tesz, amire a nő reagál. Neki nincs lehetősége hátradőlni és várni, hogy haladjanak a dolgok (ha így tesz semmi nem fog történni és a nő elveszti érdeklődését), ezért szükségszerűen elkezd a romantikára úgy tekinteni, mint ok-okozati összefüggésre. Ő lép, a nő reagál, aztán jöhet a következő kör. Ki kell találnia, hogy mi fog tetszeni a nőnek, aztán befektetni a kellő időt és energiát a megvalósításba, elköteleződni az adott lépés mellett, ami talán balul sül el. Ez persze kiöli a dologból a "varázs" nagy részét.

Ettől lesz a romantika romantikátlan a férfiak számára. Nekik ez nem "jelenség", hanem feladatok sorozata amin végig kell menni, hogy elnyerjék a hölgy kegyeit - vagyis munka.

Ha egy nő tesz valami romantikus gesztust egy férfi felé, az azért tetszik a férfinak?

Kissé mellélősz a kérdéssel. Ez a klasszikus nemi szerepek megfordítása, és bár nyilván jól eshet a férfinak, de alapvetően nem erre vágyik. A férfiak "romantikus álma" másmilyen - erről bővebben később.

Akit nem üldöznek a nők az általában összezavarodik, ha megfordulnak a nemi szerepek. Ennek eredménye az elképzelés, hogy a férfiak nem szeretik / nem reagálnak jól ha a nők kezdeményeznek. Ez tulajdonképpen csak a romantikus forgatókönyv felrúgása által okozott zavar.

Emellett ha egy nő üldöz egy férfit, az markánsan különbözik attól, amikor férfi üldöz nőt. A poént már most lelövöm: passzívabb. Még ha azt is mondjuk, a nő "agresszívan" hajt a pasira, ez úgy néz ki, hogy mindent megtesz a saját elérhetőségének kihangsúlyozására, vagyis nyilvánvalóvá teszi, hogy elérhető az üldözőnek, ahelyett hogy ő maga kezdene üldözni. Ez esetben is a férfi viszi előre az eseményeket a saját akcióival. Innen származnak a férfiúi elbeszélések az "elszalasztott jelzésekről" - a női agresszív hajtás egy sor passzív jel, amit a tapasztalt férfiak felismernek, azok viszont nem, akik nem szoktak hozzá a nők kitüntető figyelméhez.

A férfiak "romantikus álma"

Szerintem a férfiak akkor érzik a leginkább szeretve magukat, mikor a dolgoknak ez a "normális menete" leáll - amikor azt tapasztalják, hogy a nő szerelme nem kizárólag addig tart, amíg a férfi folyamatos romantikus akciói a vállukon viszik. A szerelem a férfi számára munka, de lehet érdemes dolgozni rajta ha a dolgok rendben mennek és a nő boldog. A férfi romantikus álom az, hogy a nő ugyanúgy érez és kitart mellette akkor is mikor ő képtelen a kapcsolaton dolgozni; ha balszerencse üt be a karrierben, ha nincs pénz, ha megromlik az egészség, ha elpárolog az önbizalom. A férfi érezni szeretné, hogy az érzelmek amikért úgy gondolja megdolgozott akkor is megmaradnak, amikor az azokat tápláló munkája átmenetileg kihagy. Egy jó társ felemelheti a férfit a nehézségek idején, átvészelheti vele a vihart amikor nem jól mennek a dolgok. A férfi romantikus álom egy tartós és feltételmentes szerelem, ami szembemegy az unalomig ismert "munkáért cserébe jutalom" kapcsolati modellel. Egy férfi azt akarja, hogy azért szeressék aki, nem pedig azért amit a nőért tesz.

Majd' mindenki ezt szeretné, de legtöbbünk előbb-utóbb letesz róla, mert ráviszi a szükség. Egy igen jelentős része annak, amitől egy fiú férfivé érik, a felismerés, hogy a nők szerelme kemény munkát követel. Ez elindítja a srácokat az úton, amin megerősödnek, tapasztalatot és tudást szereznek, erőforrásokra tesznek szert. A rideg valóság egy férfit úgy megkeményíthet és megváltoztathat, hogy a fiatalkori énje rá sem ismerne. Bármiféle munkára hajlandó azért hogy szeressék, de a végcél mindig az, hogy a munka véget érjen.

Amikor elengedheti a kurblit amit nap nap után folyamatosan teker a szeretésért cserébe, és az akár csak egy pillanatra is magától forog tovább, hogy őt éltesse, akkor tudni fogja, hogy szeretik.

Nehéz manapság jó sci-fit találni, mert a felhozatal többségében a dögunalmas progresszív vonalat nyomja. Én valahogy képtelen vagyok isteníteni az olyan polkorrekt témájú és kivitelezésű szarokat, mint az új Battlestar Galactica volt - nem érdekel, hogy a túlélők hogyan szerveznek új társadalmat a régi mintájára, nem érdekelnek a kisszerű személyes konfliktusaik, amiknek központjában vagy az üres pletyka forog, vagy pedig valami polkorrekt maszlag rasszizmusról és szexizmusról. Nekem a tudományos fantasztikum szóljon tudományról és fantasztikumról, ne legyen űrbe helyezett szappanopera vagy társadalomkritika.

Éppen ezért örülök, hogy az egyébként fostalicska minőségű termékeiről híres "szájfáj" csatorna ezúttal valami érdekeset alkotott. A "The Expanse" nevezetű sorozatról beszélek, ami Daniel Abraham és Ty Franck közösen (James S. A. Corey írói név alatt) írt regényei alapján készül. Egyelőre élvezhető, remélem nem szándékoznak a jövőben sem elbaltázni. Persze megvannak benne a kis progresszív bökések: a homoszexualitás, a nők a hatalmi pozíciókban, stb. Hál'istennek ezek elviselhető mértékre vannak visszaszorítva, még a vájt szemű kritikusok is elmehetnek mellettük kis jóindulattal.

Egyesek máris úgy emlegetik, mint a következő Firefly - hadd hűtsem le minden ilyen ember kedélyeit: nem az. Őszintén szólva poros nyomába sem érhet a Firefly-nak. Talán ha hagyják kibontakozni a hosszútávú sztorit, akkor azzal túlmutathat a csonkára vágott klasszikuson, de semmilyen más tekintetben nem érdemes őket összehasonlítani. Viszont ez hatalmas kritika a felhozatal többi részére nézve: bár a jelenlegi legjobb sci-fi egy nagyságrenddel gyengébb a korábbi csúcsteljesítményeknél, még így is magasan a mezőny fölé nő.

Éppen ezért teszem fel a kérdést: nem látott véletlenül valaki valami jó sci-fit manapság, amit a sajtó valamilyen okból nem kapott fel? Nem kell feltétlenül teljesen frissnek lennie, de nem árt ha 2000 után született. Lehet film vagy sorozat, vagy akár anime is, a lényeg az, hogy legyen nézhető.

Léteznek okos és hülye, szorgalmas és lusta, szerencsés és szerencsétlen emberek. Egy tisztán kapitalista rendben, ahol senki nem oszt újra vagyont, ez elkerülhetetlenül vezet a vagyoni különbségek növekedéséhez. Ez önmagában nem lenne probléma, hiszen aki okos és szorgalmas, az éljen jobban mint aki buta és lusta. Világos. A baj ott van, hogy visszacsatolás vagy kontroll hiányában a vagyoni távolodás nem áll le soha; a különbségek folyamatosan nőnek, egészen a végtelenségig. Egyszerű analógiával: az olimpiai futó és a sánta nyugdíjas versenyében az előbbi folyamatosan távolodni fog az utóbbitól, egészen addig, míg a futó meg nem unja, vagy a nyugdíjas ki nem purcan. Nincs olyan természetes mechanizmus, ami a nyugdíjas lemaradását akadályozná. Ilyesmit egyedül a társadalom, az állam hozhat létre mesterségesen - dehát a szabadkapitalista rend az ilyesmit nem komálja.

Erre a problémára laissez-faire körökben alapvetően háromféle reakció létezik:

1. Aki hülye haljon meg. Ez puszta logikai alapon érthető, de nem számol azzal, hogy nagyon sokat kellene önként a rendőrök zsebébe perkálni, hogy ezektől az emberektől megvédjenek minket, amikor azoknak már nincs más választása a törvényen kívüliségen felül. Teljesen mindegy, hogy a gazdasági rendszerre milyen címkét teszünk, ilyenális vagy olyanista, az emberi természetet ez nem fogja megváltoztatni. Akinek sír a gyereke, mert nincs mit ennie, az előbb-utóbb lopni, rabolni, ölni fog. (A börtönöket és árvaházakat pedig adományokból fogjuk működtetni, ugye.)

2. A csórók majd valahogy eltartódnak - gondoskodik róluk a család, a közösség, vagy ha azok nem, akkor a gazdagok jótékonysággal. Ez nem több, mint szép álom. Még a mai Magyarországon is fagynak meg hajléktalanok. Őket miért nem támogatta a család vagy a közösség, nekik miért nem adott semmit Gyurcsány vagy Orbán? (Itt nem mint politikusokat, hanem mint milliárdosokat említem őket.) Ha színtiszta kapitalizmusban élnénk, akkor ezeket valaki mégiscsak eltartaná, önként és dalolva? Ki az a naív ember, aki ebben hisz?

3. A kapitalizmusban nem lesznek szegények, lesz elég munkahely mindenkinek, ráadásul mind jól fog fizetni. Ez annyira utópisztikus elképzelés, hogy nem kis erőfeszítésbe kerül komolyan venni. Nincs okunk azt képzelni, hogy egy laissez-faire rendszerben a vállalkozók természete különbözne attól, amilyenek most. Első a pénz, második a haszon, harmadik a nyereség - minden más szempont csak azután jön, vagyis teljesen lényegtelen. A melósoknak annyit adnak, amennyit muszáj, a szó szoros értelmében. Azt, hogy a piacorientált cégeknek nincsenek erkölcsi aggályai a munkások szanaszét szipolyozásával kapcsolatban jól mutatja, hogy folyamatosan költöznek a legolcsóbb munkaerő irányába. Amikor egy nyugati cég Kambodzsában napi fél dollárt ad valakinek ruhák vagy cipők gyártásáért, akkor ne beszéljen nekem senki arról, hogy ezek a cégek egy laissez-faire rendszerben majd "fair" bért adnának a munkavállalóiknak. Azt se mondja senki, hogy a munkáért annyit adnak, amennyit ér - amíg egy 30 dolcsis cipőn a nyugati cégnek 1-1 dolcsi az anyag- és munkaköltsége, meg még 2 az egyéb járulékos, és a többi 26 nyereség, addig egyszerűen értelmetlen arról papolni, hogy minden rendben menne ha az állam nem szólna bele a dolgokba. Ha itt bevezetnék a tiszta szabadversenyt, és eltörölnék a minimálbért, legföljebb annyi változna, hogy a napi fél dollár munkabért nem valami kambodzsai szerencsétlen kapná, hanem egy magyar. Hurrá!

De amiről most valójában beszélni akarok, az a középosztály szerepe ebben az egészben. Megpróbálom egy példába sűríteni:

Képzeljünk el egy 100 családból álló közösséget, ahol mindenki középosztálybeli. Takaros kertes házak, mindenhol 1-2 autó, évente nyaralás, satöbbi. Ez a közösség simán el tud tartani a vásárlóerejével 3 utazási irodát, 3 kertépítő vállalkozást, egy rakás élelmiszeripari céget, féltucat különböző éttermet és házhozszállítót, és még sorolhatnám. Ebben a rendszerben adott az is, hogy a felsorolt cégek munkavállalói maguk is középosztálybeli életszínvonalon élhetnek.

Mi van akkor, ha a 100 családos közösségben egyvalaki marhagazdag, a középosztályt 6-8 család képviseli, a többiek meg éhbérért tengődnek a mindent vivő vállalkozónál? Utazási iroda legföljebb egy él meg, kertépítő szintén. Az élelmiszeriparban az igények megváltoznak: ki kell szolgálni egyvalakit luxusszinten, meg a többségnek fillérekért kell tolni valami ipari hulladékot. Az éttermek bezárhatnak, illetve talán 1 megmaradhat ami a nagyzolókat szolgálja ki égbekiáltó árakon. Akik ezeken a helyeken dolgozhattak volna, azoknak egyetlen lehetősége sorba állni a vállalkozónál munkahelyért. Ki más adna nekik munkát? Senkinek nincs pénze alkalmazottakat fizetni. Esetleg vállalkozhatnának ők maguk... Mire? Hogyan? Vegyenek fel bankhitelt? Még ha kapnak is, mit érnek vele? Az embereknek nincs költőpénze, nincs szabad vásárlóerő, így csak azok élnek meg a piacon, akik a legolcsóbban gyártanak. Hiába dob piacra valaki jobb minőséget, elkerülhetetlenül magasabb lesz ára, amit az emberek többsége nem fog megfizetni. Vásárlóerő hiányában minden olyan iparág lejtmenetbe kerül, aminek a termékei nem szükségesek az alapvető életbenmaradáshoz. (Meséljek a színházak vagy a könyvkiadás aktuális helyzetéről?)

A valódi kereslet, legalábbis ami cégeket tud eltartani, a középosztályból jön. A csórók a fillérjeiket olcsó szarokra költik, amiket olyan gyárakban állítanak elő, ahol szükségképpen minimálbért osztanak a melósoknak, hiszen az árrések nagyon karcsúak. A gazdagok pedig kevés mennyiségű luxuscikket vesznek, ami egy nagyon vékony piaci szegmenst tud csak életben tartani. Gyurcsány milliárdos, de nem fog havonta 3 tonna közepes minőségű szalámit megenni, hogy a vagyonával arányban legyen a fogyasztása, vagy hogy segítsen a középosztálynak termelő cégeken. 1 gazdag ember vásárlóereje semmilyen értelemben nem helyettesíti 100 közposztálybeli vásárlóerejét, hiába van százszor akkora vagyona. Azt is hiába képzeli bárki, hogy majd jobb minőséget gyártva betör a minimálbéresek és munkanélküliek piaci szegmensébe, mert azok úgyis a legolcsóbbat veszik mindenből. Piaci versenyben bárhová betörni elsősorban a középosztály felől lehet - amennyiben az létezik.

Mi lenne, ha egy jótündér felaprítaná a teljes gazdaságot, mindent szétosztana egyenlően az emberek között, és eldördítené a laissez-faire startpisztolyát? A Gyurcsányok és Orbánok pillanatok alatt magukhoz ragadnák a kezdeményezést, hiszen megvannak hozzá a képességeik. Ismerik, megszokták, élvezik a versenyt, tudják hogyan kell boldogulni a piacon. Egy Átlag Alajos a maga képességeivel akkor sem tudna velük ringbe szállni, ha akarna. Gyakorlatilag semmi más esélye nem maradna hosszú távon, mint elmenni az előbbiekhez munkavállalónak. És ha nincs minimálbér, nincs állami kontroll, nincs semmi, akkor Orbán nem fog Alajosunknak egy fillérrel sem többet adni, mint amennyiért az utcáról fel tudna venni valakit a helyére. Ha létezik az országban olyan éhező szerencsétlen, aki havi húszezerért vállalná, akkor annyit. Átlag Alajos meg mehet reklamálni a szopóágügyi minisztériumhoz, hogy politikai és gazdasági érdekérvényesítő képessége nulla, kizsákmányolják, és ha ez nem tetszik neki akkor éhenhalhat. A válasz az, hogy szabadverseny van; a munkájáért annyit kap amennyit az ér, és ha ez nem tetszik neki, akkor vállalkozzon. Irány a bank, vegyen fel sokmilliós hitelt (a húszezres fizujára biztosan adnak, vagy ráteheti esetleg a lakást zálogba), próbáljon meg újoncként versenyezni azokkal akik évtizedek óta ezt csinálják, és már rutinjuk van a hasonló amatőrök lenyomásában. Körülbelül olyan ez, mintha azt mondanánk a nyugdíjas néninek, hogy szabadversenyben indulhat az olimpiai futó ellen, a házát zálogba téve kaphat kölcsön futócipőt. Ha nyer, mindent visz, ha nem, akkor a bank visz mindent. Micsoda üzlet...

A középosztályt életben kell tartani, ez nem csak társadalmi érdek, de gazdasági is. A középosztály hanyatlása az egész gazdaság hanyatlása - ez egy ördögi kör, egy önmagát erősítő folyamat. Ha csökken a gazdaságban jelen lévő vásárlóerő, csökkenni fog a kereslet munkaerőre is, ami viszont tovább csökkenti a vásárlóerőt. Ezen nem segít semmiféle befektetés vagy pénzpiaci manipuláció, amitől egyesek a megváltást várják. Majd a gazdagok befektetnek! Mibe, ha egyszer vásárlóerő híján nem fogják tudni eladni azt, amit kínálni akarnak? Ahhoz, hogy az új terméket valaki megvegye, először is normális fizetést kell adni a dolgozóknak, ez pedig máris kiveri a biztosítékot a kapitalistáknál. Méghogy "normális fizetés"... A munka annyit ér, amennyiért az utcán sorban álló csórók elvállalják! Ugye? Aztán majd azok veszik meg az autót, a lakóparki lakást, a külföldi nyaralást, stb. Felveszik az 1200 évre szóló hitelt, és még MZ/X is törleszteni fog - máskülönben nem fog menni.

A kapitalista rendszer egyik központi eleme, hogy sikeresnek lenni csak alacsony eladási árral lehet, amit csak alacsony bérekkel lehet produkálni, ami viszont tovább élesíti az árversenyt, hiszen a keveset kereső munkavállalók kizárólag a legolcsóbb termékeket tudják megvenni. Az ördögi kör beindult, kiszállni lehetetlen. A laissez-faire rendszerben mi védi meg a középosztályt? Az elképzelt munkahelyek, ahol a vállalkozók majd önként adnak jó bért, merő szívjóságból? Sajnos ezek a vállalkozók azonnal tönkre fognak menni - elpusztítja őket a konkurrencia, ami fillérekért dolgoztat, így olcsóbban adja portékáját. A szakszervezetek? A kapitalisták azokra sem néznek jó szemmel, kommunizmusnak tartják már a gondolatot is, hogy a munkavállalók összefogjanak a saját érdekeik képviseletében. Akkor talán az, hogy az emberek bizonyos bér alatt nem lesznek hajlandóak elmenni dolgozni? Aha, és ezek az emberek miből vesznek majd élelmiszert a boltban? Önérzetre nem adnak kenyeret. Van még az az elképzelés, hogy annyi vállalkozás, annyi potenciális munkahely lesz, hogy a munkáltatók egymással fognak versenyezni a munkaerőért, így felverve annak az árát. Hogy ez a rengeteg munkahely honnan teremtődne, arra nincs konkrét válasz, csak annyi, hogy ha az állam nem szól bele a gazdaságba akkor az ilyesmi magától megoldódik, szóval ne aggódjunk.

Korunk egyik tragédiája (az sajnos van bőven), hogy a vezetői réteg kizárólag a saját jólétével törődik, amihez a legrövidebb út a középosztály lerablása. A csóróktól nincs mit elvenni, a gazdagok pedig ők maguk. Ahogy a középosztály szűkül lassul a gazdaság is, amit állami és egyéni szinten egyaránt kölcsönökkel igyekeznek elfedni. Már nincs pénz megvenni az új cuccot, de egy kis törlesztőrészletecske talán még belefér. A mai fogyasztásért fizessünk a holnapi munkánkkal... Ahelyett, hogy megpróbálnánk rendet tenni - onnan elvenni ahol fölösleg van, és nem azokat zaklatni, akik hónapról hónapra élnek. A fölösleget elvenni kommunizmus és fasizmus, úgyhogy sanyargassuk csak tovább a középosztályt. Esetleg álmodozhatunk egy soha el nem jövő szabadkapitalista paradicsomról, ahol a gazdagok majd maguktól fognak jótékonykodni. Most is megtehetnék, mégsem teszik, dehát ez biztos nem az ő hibájuk, hanem a rendszeré.

A legfrissebb hírek szerint minden egyes magánember szent kötelessége, hogy minden évben pontosan annyi néger színész teljesítménye tetsszen neki, mint a négerek lakosságban mért aránya. Ha valakinek véletlenül több, vagy kevesebb néger színészi alakítás tetszik, az kizárólag azért lehet, mert rasszista.

Én legalábbis nem tudok másra következtetni az Oscar körüli hercehurcából. Mint azt a vájtfülűek már tudják, ezt a díjat az amcsi filmművészeti akadémia adja, ezért ennek a tagjai szavaznak a jelöltekre. Ez nem egy állami szerv, teljes mértékben önkéntes alapon szerveződött. (Alapítója Louis B. Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer akkori igazgatója volt.) Tagjai nem állami funkcionáriusok, hanem filmipari szakemberek. Szavazataik a magánvéleményüket tükrözik - akinek ez a megfogalmazás nem okoz megvilágosodást, annak lefordítom magyarra: mindegyikük arra szavaz, ami neki éppen tetszik. Ha a Titanic akkor a Titanic, ha az Expendables 3, akkor az. Vannak hatezren, mindegyiknek megvan a maga véleménye az aktuális év filmipari teljesítményeiről, a szavazataik összessége pedig Oscar-díjat ér néhány embernek.

Mekkora ordító hülyének kell lenni ahhoz, hogy valakiben felmerüljön: ezen emberek személyes ízlése muszáj, hogy a helyi demográfiai viszonyokat tükrözze? Ha az USA-ban a lakosság 13%-a néger, akkor ennek a 6000 filmipari dolgozónak minden egyes évben 13%-nyi néger színész kell hogy tetsszen! És ha valamely adott évben ez nem teljesül, akkor ez a 6000 ember rasszista!

Péppé hülyült világban élünk.

A röhej az, hogy az utóbbi 20 évben a néger díjazottak aránya pontosan 13% volt, tehát éppen annyi trófeát kaptak, amennyi a fajszámlálók szerint "jár nekik". Egyes években többet, más években kevesebbet, de átlagban pont annyit. Úgy látszik ez most már nem elég.

Sőt, a hülyeség fokozódik. Az ugye nem titok, hogy az Akadémia (aminek jelenlegi elnöke egy néger nő) elsősorban hollywoodi filmekből válogat, Hollywood meg elsősorban amerikai piacra gyárt (másodsorban Európába, Kína most kezd felzárkózni). Vagyis a díjazottak többsége olyan filmekből fog kikerülni, amiket fehér piacokra gyártanak fehér emberek. A filmstúdiók és kiadók nem népnevelő céllal működnek, így nem feladatuk az ország vagy a világ népeit pontos százalékos arányaik szerint reprezentálni. Nem feladatuk ázsiai vagy fekete színészekre szabott szerepeket gyártani csak azért, hogy ezek a színészek érvényesülhessenek, vagy hogy ezek a népcsoportok "képviselve érezzék magukat". A díjosztó szervezeteknek nem feladata a díjakat bőrszín alapján osztani teljesítmény helyett.

Aki ezekkel nem ért egyet, az húzzon Bollywoodba az indiaiaknak magyarázni, hogy sürgősen diverzifikálják a filmgyártásukat. Hacsaknem úgy gondolja, hogy az egész világon kizárólag a fehér ember feladata mindenki más igényeit kielégíteni, illetve mindenki más érdekeit a sajátjai elé helyezni - amely esetben egy rasszista fehérgyűlölő kretén, akinek a képmutató véleménye sz*rt sem ér.

Hollywood pontosan annyi Pengét és Pocahontast csinál, amennyit akar, és ebbe senkinek nem lehet külső beleszólása ideológiai vagy politikai alapon. (Aki hiányolja a "diverz" filmeket, az nézzen körül Hollywoodon kívül, bammeg, ne játssza a fogyatékost.) Aztán hogy a kígyók a repülőn meg a reppersztorik mennyi Oscart termelnek, az már szerencse kérdése. Lehet, hogy abban az évben van több más jó film, lehet hogy nincs. Leo barátunk is ugyanettől szenved - bár már többször is alkotott maradandót, az adott években valaki más még jobbat tett le az asztalra. Ő is ugyanannyi erővel reklamálhatna, mint most a négerek.

És persze ne hallgassuk el azt sem, hogy van ennek a sztorinak szövegkörnyezete is. Amerikában érezhetően fokozódik a fehérellenesség, sok "aktivista" állandóan a kötekedési lehetőséget keresi. A rabszolgaságnak vége, a szegregációnak vége, a lincseléseknek vége, a Jim Crow-nak vége, az iskolai és munkahelyi diszkriminációnak vége... Miféle sérelem maradt még, amire hivatkozva tele lehet ordítani a sajtót? Egy maszek filmipari egyesület szavazása az adott év jó filmjeiről. Igen kérem, 2016-ban ez a "rasszizmus", amit nagyobb hévvel kell üldözni mint annak idején a rabszolgaságot. Mivel az Akadémia idén nem talált díjat érdemlő fekete színészi alakítást, ez bizonyítja, hogy minden fehér rohadt rasszista és szegény fekák helyzete most még rosszabb, mint akkor volt, mikor láncon szedték a gyapotot. Beszarás.

Természetesen spoilerekkel, kattintás után.

...és ha addig nem találkoznánk, új évet is.

Melanie Griffith színésznő magánvagyonát 30 millió dollára becsülik (8 milliárd forint meg némi apró), ettől függetlenül a bíróság megítélt neki havi 65.000 dolcsi nőtartást Antonio Banderas pénztárcájából (~18,2 millió forint). Bakter, erre nem lehet mit mondani.

És máris itt a következő sztori: Mandy Moore a bíróságon sír, hogy nem tudja eltartani a 8 kutyát-macskát ami a válás után rámaradt, ezért a hagyományos nőtartás mellé szeretne még "állattartást" is kapni az ex-férj Ryan Adams kárára. Mandy magánvagyona 10 millió dollár körül mozog (~3 milliárd forint), így teljesen érthető, hogy szegénynek muszáj a bíróságon könyörögnie némi alamizsnáért.

Talán csak az igazi alusapkások tudják, hogy miért ellenzi annyira a nemzetközi elit vezetés a húsfogyasztást, de lassan már a csapból is ez folyik. A minap a WHO tette közzé az égbekiáltó baromságot, hogy a szalonna rákot okoz, most meg azt olvasom a HVG-n (ők a Guardianból lopták), hogy ne együnk húst, mert túl sok víz felhasználásával állítják elő. 1 kiló marhát 15.000 liter vízzel! Azt felejtik el odaírni a kretének, hogy ez a víz nem tűnik el, nem semmisül meg, hanem a visszaforog a természetbe. A tehén kipisili (vagy tej lesz belőle :), a mosóvíz lefolyik, ésatöbbi. Az iparban használt víz többsége a szennyvíztelepeken át visszajut a környezetbe, sok esetben tisztábban mint ahogy onnan kivették. Szinte lehetetlen vizet véglegesen kivonnunk a természetes körforgásból, mert valamilyen ravasz módon úgyis visszajut. Még ha szétbontjuk hidrogénre és oxigénre, akkor is van pofája ezeknek a gázoknak égéssel visszaalakulni vízzé.

Vagyis ennek a cikknek semmi értelme, csak a húsfogyasztást akarja sározni. Miért? Az irányítók annyira birkának néznek minket, hogy azt akarják legeljünk? Hagyják már békén az embereket, van mindenkinek elég baja anélkül is, hogy ilyen fals szarságokkal etetnék.