Mielőtt rátérhetnénk az adórendszerre, politikára, gazdaságra, muszáj egy pár szót arra vesztegetni, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék elérni ezekkel a "megoldásokkal".

A politikai párbeszéd régóta stagnál, nincs értékelhető előrelépés semmilyen területen, ami a parlament döntéseitől függ: oktatásban, egészségügyben, gazdasági vagy kisebbségi problémák terén, sehol. Mindenki csak zsonglőrködik a nagy szavakkal, miközben a konkrét kérdések fiókokban sorvadoznak. Kit érdekel, hogy mennyire van Magyarországon "liberalizmus"? Ez egy absztrakt fogalom, egy olyan idea, ami senki asztalára nem tesz kenyeret. Homályosan definiált politikai lózungokat hajszolunk, és közben hajléktalanok fagynak halálra az utcán. Nem lenne sokkal több értelme jelszavak és ellenjelszavak ordibálása helyett konkrét gazdasági döntésekről tárgyalni?

Az alapvető cél bármilyen emberi közösségben a tagok boldogulása. ...kellene, hogy legyen. Magyarország kormányának legalapvetőbb célja az, hogy a lehető legtöbb állampolgár számára tegye lehetővé a gyarapodást, az életben való előrejutást. Persze minden mondat után odaírhatnám, amit az imént: ennek így kellene lennie, de sajnos nincs így. A politikai és pénzügyi elit szarik bele a nép dolgába, magának kaparja a gesztenyét. Ezzel talán nem is lenne olyan hatalmas probléma, ha közben legalább tessék-lássék elvégeznék a munkájukat is, vagyis a törvények és intézkedések segítségével egy jobb jövő felé terelnék az országot. Mit érdekel engem Orbán zsebe, ha az enyémben is van annyi, amivel boldogulhatok?

De mint ahogy mindenhol, nálunk is nőnek a társadalmi szakadékok. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek, és a kettő között sajnos van összefüggés. Ami még nagyobb gond, hogy közben zsugorodik a középosztály. Egyre kevesebb embernek van "normális" élete; amíg a középosztály alsó fele leszakad, addig a szerencsés felső csücske felemelkedik. Ez nem csak azért gond, mert a szakadékok társadalmi feszültségeket gerjesztenek, hanem mert egy rakás kellemetlen folyamatot indít el. Például kiirtja az elfogadható minőséget a boltok polcairól. Amíg 100 embernek van fejenként egy ezrese 20 deka szalámit venni, addig az élelmiszeripar ár/érték alapon versenyez. Amint 2 embernek van akár húszezre arra a 20 deka szalámira, a maradék 98-nak meg csak fémpénzek lötyögnek a zsebében a teljes bevásárlásra, a pultokban ennek megfelelően lesz némi pármai sonka meg spanyol chorizo aranyáron - amellett pedig emberi fogyasztásra korlátozottan alkalmas parizer ipari hulladék tonnaszám. Az emberek rákényszerülnek a filléres szemétre, amivel nem csak az egészségüket teszik tönkre, illetve fosztják meg magukat az evés élvezetétől, hanem a középosztálynak szánt termékeket szép lassan kiszorítják a piacról. (Még mielőtt valaki sikítozni kezd, ez nem hirtelen lezajló és végérvényes folyamat - ne jöjjön senki azzal, hogy továbbra is lehet a teszkóban rendes szalámit kapni. Elvekről beszélünk.)

Egy társadalom egészsége nagymértékben összefügg a középosztály szélességével, és azt kell mondjam, egyre betegebb az egész világ. A nagy forradalmak mindig akkor következtek be, mikor a társadalmi szakadékok erőszakmentesen már áthidalhatatlanokká váltak. A francia és orosz parasztok nem azért hágtak a gazdagok nyakára, mert annyira dagasztotta a keblüket az egyenlőség és testvériség szelleme, hanem mert a családjuk éhezett míg az elit dőzsölt. Most még nem tartunk ugyanitt, és egy darabig nem is fogunk, de az irány adott.

Visszatérve a fő témához, egy épkézláb államirányítási rendszer egyik legfőbb feladata a középosztály tágítása a két szélsőség csökkentésével. Itt viszont egy kellemetlen ideológiai problémába ütközünk: az emberek boldogulásának egyik fontos feltétele, hogy az állam lehetőleg ne pofázzon bele a dolgukba (libertárius szemlélet). Ugyanakkor az állam feladatainak ellátásához valahogyan társadalmi szintű kontrollt kell kialakítania (szociális szemlélet). Egy egyszerű példával: az állam ne szedjen adót, az emberek fizetése maradjon a zsebükben - de mégiscsak szedjen adót, mert valamiből fedezni kell az állami kiadásokat, illetve az adókedvezmény az egyik legjobb motivációs eszköz az állam kezében. A jelenlegi idióta jobb-bal politikai megosztás ezen a kompromisszumon (illetve a képtelenségén) lovagol kvázi egy évszázada szerte a világon.

Az arany középút megtalálását sokan úgy képzelik, hogy a két rendszer elvadult, szétbarmolt változatainak hibáit házasítják össze: a "szociális" szerintük azt jelenti, ha bőrszín/nemi szerv alapján kizsigerelünk mindenkit aki nem szimpatikus, és az egekbe toljuk azokat, akik igen (ezzel a valódi szegények éppúgy le vannak szarva, mint az exponenciálisan zsírosodó gazdagok); eközben a "szabadság" nevében porig romboljuk az erkölcsöt és a társadalmi normákat, viszont egyre drákóibb szigorral akarunk uralkodni mások magánéletén, amihez egyébként semmi közünk. Talán mondanom sem kellene, de nyilván a másik út a helyes: adjuk össze a két rendszer alapgonalataiból azt, ami pozitív. Hagyjuk meg a magánélet szentségét; az állam foglalkozzon azzal, ami a dolga; a közerkölcsöket igyekezzük megőrizni, már csak a békés egymás mellett élés kedvéért is; és persze a fölösleget adjuk a rászorulóknak, ne kisebbségi csoportok marakodjanak a középosztály szerencsétlenjeitől állami erőszakkal elmart koncon.

A libertárius rendszer alapgondolata jó. Az emberi szabadság mindenkinek alapvető joga, amit a saját magunk által fenntartott és működtetett államnak nem hagyhatjuk, hogy elvegyen tőlünk. Mi magyar emberek nem azért fizetünk adót és üzemeltetjük az államgépezetet, hogy az egy szűk elit képében, egy értelmetlen és pazarló bürokrácia közvetítésével a nyakunkra üljön és basáskodjon rajtunk. A demokrácia elméletileg azért jobb, mint egy monarchia, mert ebben az emberek mesterséges hierarchia nélkül, egyenlőkként, szabadon élhetnek - követeljük hát, hogy mint társadalom vegyük komolyabban ezt a gondolatot. Ne olyan törvények szülessenek, amik párszáz befordult és/vagy megalomán ideológus személyes álmait vagy nyerészkedését szolgálják, hanem olyanok, amik tükrözik a társadalom egészének érdekeit és elvárásait. Az általunk kinevezett kormány ne uralja, hanem szolgálja a népet.

Szép álom.

A szociális érzékenység alapgondolata jó, mert valahogyan kordában kell tartani a társadalmi ollót, amire a libertárius rend önmagában sajnos nem képes. A probléma ott van, hogy ez az eredetileg jóindulatú elképzelés teljesen szétesett: egyfelől Marxnak, másfelől a posztmodern progresszíveknek köszönhetően olyan nézetekkel azonosítják, amik jobb körökben vállalhatatlanná teszik. Vissza kell térni a gyökerekhez: a nyomorultakról való gondoskodás eszméjéről le kell vakarni a proletárdiktatúra, és a kisebbségeket a többség ellen uszító álszent politizálás mocskát egyaránt.

Meg kell találni azt a középutat, ahol csak a legszükségesebbet vesszük el azoktól, akiknél tényleg fölösleg halmozódott fel, és azoknak adjuk oda, akik tényleg rászorulnak. Vagyis egy olyan rendszert kell teremteni, ami az egyenlőtlenségeket úgy csökkenti, hogy közben nem válik az emberi szabadságjogok korlátozójává és az innováció, a gazdaság, vagy az átlagemberek boldogulásának kerékkötőjévé. Ez, némileg túlegyszerűsítve a dolgot, az alsó és felső 5-5%-nak szociális, mindenki másnak libertárius rendszer.

Amikor arról beszélek, hogy mi a megoldás a jelenlegi problémákra, akkor ez lebeg a lelki szemeim előtt. A társadalmi szakadékok csökkentése, de nem a jelenlegi szociális hálónak csúfolt katasztrófa toldozgatásával, hanem a nulláról történő újjáépítésével. Nem a jelenlegi politikai trágyadomb csinosítgatása, hanem emberbarátabb (zsarnokellenesebb?) rendszerek létrehozása. Nem etnikai, vallási vagy nemi identitásbeli csoportok egymásnak ugrasztása, erőforrásaik egymáshoz rablása, hanem individualista alapú, és az ellentétes érdekcsoportok közötti békét elősegítő társadalmi rend. És végül, de nem utolsósorban az emberek által megtermelt és megkeresett pénz olyan korlátozott újraosztása, ami a lehető legkevesebb embernek vág méltánytalanul a zsebébe.

Igen, ez álmodozás. Nem fog sem Orbán, sem az utódja a homlokára csapni ezen cikkek olvastán, hogy "jé, hát így is lehet!". Pontosan ez a probléma legfőbb gyökere, és pontosan erre akarom felhívni a figyelmet. Hogy lehetne jobban, és ezt a politikusok is tudják, csak szarnak bele. Nem akarják jobban csinálni. A rendszer nem azért működik rosszul, mert ne lehetne jobban, vagy mert a politikusaink tévednek, hibáznak. A rendszer azért ilyen, mert ilyennek akarják. A gondolat tűnhet abszurdnak, de akkor is fekete-fehér; ha máshogy akarnák, akkor úgy csinálnák. Ha Orbán az ország érdekeit nézné, akkor nem bohóckodna a paksi atomerőmű piszlicsáré jelképes bővítésével orosz hitelből, hanem új perspektívákat nyitó, jövőbe mutató programokat indítana még a várható olajválság előtt. Tudja ő, hogy mi a dörgés, hiszen ha a saját esze nem lenne meg hozzá (megvan), akkor felvilágosítanák a tanácsadói. Tudja, de nem ez határozza meg a döntéseit - nem az ország érdeke a lényeg, hanem valaki másé.

Na mindegy, a rizsából elég ennyi, hamarosan folytatjuk valami kicsit konkrétabb gazdasági témával.